Gondolatok《H.S.》

26. Fejezet

《Norelle Freese szemszöge》

Csak feküdtem az ágyon és a történteken gondolkodtam. Olyan volt ez a pár nap, mint egy színskála. Fekete volt a bál, utána egyre világosodott. A legsötétebb szín érzékeltette a sérelmeimet, azt a sok negatív érzelmet, ami azzal az egész, számomra elképzelhetetlennek elkönyvelt, estével járt. A fekete a gyász színe, ehhez mérten én is gyászoltam, mert elvesztettem valamit. Eltűnt az izgatottan dübörgő szerv lüktetése, az óceános ábránd, a vágyakozás, ha Dylanre gondoltam. Olyan érzésem volt, mint amikor az embert megharapja a kutyája, mert Dylan is tudatosan bántott. Egyszerűen csak nem tudtam felfogni, hogy miért tette. Nem voltam olyan lány, aki bármennyire is kihívó. Mindig is egyszerűnek éreztem magam, naiv vágyakkal.

Csalódott voltam és nem csak benne, hiszen nem hallgattam a figyelmeztetésekre és úsztam abban az óceánnak tűnő szennyvízben. Hibát követtem el, de a hibák azért vannak, hogy legközelebb már körültekintőbb legyek, bár előfordulhat, hogy elkövetem ugyanazt a hibát. Fájó lett szívem ritmusa, a keserűség okozta ütemek miatt, mert egy olyan ember bántott, akinek készen lettem volna odaadni a világom, a szerelmem, az időm. Amikor azt hittem, hogy meg fog erőszakolni, egy pillanatra levetült elmém mozgófilmjei között az összes plátói szerelmem emléke, akik miatt összetört a szívem egy-egy darabja. Minden reménytelenség, amit valaha éreztem előjött, mintha egy, a padláson talált dobozban leltem volna rá a régi játékaimra.

A szobám kékben úszó elemei között megtaláltam Dylant. A szemei villantak a fal, lámpa, takaró, hógömb és egyéb más tárgyakban. Hangos sóhajtással adtam a világ tudtára nehéz lelkülettel bíró állapotomat. Elnéztem a kék dolgokról vissza, a hófehér plafonra, ami a másik véglet szimbóluma. Megjelent lelki szemeim előtt a smaragd szempár, a maga különös csillogásával, ami általában elgondolkodtatott, ugyanis megismerkedésünk óta, ahogy telnek a napok, az egymás társaságában töltött pillanatok, egyre könnyebben tudok olvasni  belőlük.

Most ismertem meg igazán a fiúkat, különösképpen Harryt. Rendre azon kaptam magam, hogy segítségnyújtásának okán filozofálok. A barátnőjével egy gödörbe kerültek, mégis velem, egy barátjával töltötte az idejét ápolónő szerepben. Nem értettem őt. Ennyire gyámoltalan lettem volna? Természetesen hála dúlt szívemben minden kedves cselekedete miatt, emellett elképedtem azon az önzetlenségen, ami jellemezte. Megmentett. Nélküle egy depressziós, összerogyott árnyék lennék, akit gonosz módon megtört az éjszaka leple alatt játszódó ármány. A szívem így sem az igazi, de zúzottabb, ráadásul még mocskos is lenne, ha Dylan véghez viszi a tervét. Harry olyan dolgot tett értem, amit egyáltalán nem várhattam volna el szinte senkitől és ehhez képest ő megtette. Sosem lehetek elég hálás neki.

A szemem alatti vörös árnyalatot sehogy sem tudtam leplezni, így a családom abban a tudatban él, hogy egy kevésbé szerencsés eset folytán kényszerültem élénk pirosra dörzsölni a látószerveim körüli területet. A portörlésről szóló történetem viszonylag hitelesre sikeredett, bár lelkiismeretem nem tüntetett ki hazugságom miatt.

Az életemről szóló elmerengésem folytatását gátolta az óvatosan kitáruló ajtó, mely történés megsegített egy régen hallott, szeretett hang meghallásában. Lassú lihegések törték meg a szoba csendjét, így sietősen kaptam fejem a fehér ajtó irányába, ahonnan az idős teremtés érkezett Apa komor alakja előtt.

- Dizzy! - szólítottam az idős farkaskutyát, aki percekkel ezelőtt érkezhetett az állatorvostól, ahol augusztus utolsó hetét is töltötte búcsúzkodásunknak falat állítva. Egy alattomos gyomor betegségben szenved, ami idős kora miatt alakult ki. Mintha mosolygott volna, úgy nézett nevéhez méltóan kába, mogyorószín szemeivel köszöntve sajátjaimat. Tarka szőrzetére ráfért egy alapos fésülés, mely feladatot szíves örömest készültem vállalni. Komótos lépteit meggyorsítva ért az ágyam mellé, amely bútorra könnyűszerrel fel tudott mászni pokrócomnak köszönhetően. Törökülésben elhelyezkedő lábaimra tette fejét, mielőbbi simogatásokért áhítozva. Füle tövét kezdtem vakargatni, míg másik kezemmel bézsbarna fejét simogattam. - Hiányoztál, te bolond! - mosolyodtam el elérzékenyülve. Öreg barátom 5 éves korom óta teszi szebbé napjaimat, mely idő alatt kellően kiismertük egymást. Társak lettünk. Ő az, aki mindig éreztette velem, hogy itt van mellettem. Még több darabra tört a szívem tudván, nemsokára az örök vadászmezőkön fog csaholni. - Jobban vagy? - érdeklődtem egy jelként szolgáló mozdulatért esedezve. Dizzy halk nyüszítéssel adta tudtomra, válasza nem szolgálna megnyugtató információkkal. A tudat, hogy őt is el fogom veszíteni, szétmarcangolt.