Gondolatok《H.S.》

52. Fejezet

《Norelle Freese szemszöge》

Bánatos könnyek csordultak végig arcomon, amiket szeretett háziállatomért hullattam, tüdőm fájdalmasnak vélte az oxigén befogadását. Egyedül voltam a szobában az összes szomorúságommal, ami felhalmozódott a nehéz napok alatt. Senki sem volt velem és ez a tudat még jobban elkeserített. Elveszettnek éreztem magam, mert elhagyott a legrégebbi barátom is, aki csak élt ezen a Földön. Dizzy hosszú éveken és rengeteg komor pillanaton át velem volt és felderített, akár egyetlen mozdulatával is. Szemeim előtt lepergett a közös emlékeinket tartalmazó film, még letargikusabb lelkületre késztetve az így is szenvedő lényemet. Szorosan bújtam az egyetlen társamat jelentő plüss oroszlánhoz, ami készségesen nyújtott támaszt mélabús lényemnek.

Rosszul voltam, kavargott a gyomrom és fájt a fejem. Őrülten hiányzott az a bizonyos személy, kinek hatalmas pulcsija melegítette a sírástól meg-megrázkódó testem. Elveszítettem Őt is és Dizzy is itt hagyott úgy, hogy el sem köszönhettem tőle, amely tény folyton folyvást összefacsarta darabokban lévő szívemet. Sam is elment és nem mondott semmit, hogy hová és miért csak itt hagyott, amíg aludtam, ami még egy lapátként szolgált. Átfutott az agyamon, hogy Alexhez ment, ugyanis őt is kiakasztotta a váratlan hír és neki ott volt a szerelme, akihez bátran fordulhatott. De miért hagyott itt egyedül? Én nem fordulhattam Hozzá, nem okozhattam végzetes hibát. Egyszerűen ott feküdtem az ágyon és marcangoltam a lelkem, amiért nem voltam ott Dizzyvel és cserben hagytam az utolsó pillanataiban, amikor szüksége lett volna rám. Fájt, hogy ennek is most kellett bekövetkeznie, még ha tudtam, hogy nem sok van hátra, akkor is lesújtott. Megvárta, amíg egyszer végre boldognak láthatott Vele, ahogy megígérte, aztán kitartó harc után elment és itt hagyott a világban. Egyedül.

Az éjjeliszekrényen pihenő kék készülék egyszer csak hangos madárcsicsergést hallatva tárta fel a kezdőképernyőt, amin egy, a szívemnek kedves kép volt. Azon kevés alkalmak egyikével készült, amikor sikerült lekapnom Harryt, miközben a hasán fekve alszik, magához ölelve a Gemma ajándékaként kapott nagy, fehér macit.

Könnyeimtől nehezen és csak foltokat láttam, ám amint eljutott agyamig az üzenet küldőjének kiléte, fájdalmas dobbanások kísértében szöktek ki az újonnan keletkezett forró cseppek szemeimből. Hezitálva nyitottam meg a boríték alakú ikon tartalmát, ugyanis féltem a szavaktól, amiket az egyszerű küldemény tartalmazott.

“Tudom milyen érzés gyereknek lenni és félni az éjszakától…” - álltak a John Newman dalából származó sorok az üzenetben. Miért kínoz még jobban? Nem elég szenvedés ez a nap így is?

“Menekülök a sötétség elől, de nem bújhatok el. Rettegek a napnyugtától, igen, rettegek az éjszakától. Szükségem van rád, mert ez így nem jó...” - jött a következő idézet, ami puskagolyóként fúródott a kínzón dobogó szívembe. Könnyeimet, mint egy ablaktörlő törölgettem arcomról, ám sehogy sem akartak elfogyni. Azt kívántam, bárcsak itt lenne velem, de hiába. Percekig bámultam azt a néhány sort, majd visszatettem telefont a kis asztalkára, ám hirtelen hangos csörgéssel jelezte a bejövő hívást, amit rögtön fel is vettem, amint észleltem, hogy Szívem Hercege a hívó fél. Hallani akartam a hangját, bármit is mond csak hallani akartam, hogy legalább ennyire velem van. Nem érdekeltek az eddig felépített falaim. Végérvényesen megrepedtek.

- Hajnali egy van, és azért hívlak, hogy elmondjam, nélküled nem tudok aludni. - szólt bele hirtelen az imádott, rekedtes bariton. Hogy a helyzethez illeszkedő sorokat nyújtsa, kicserélte az időpontot. - Nézz ki az ablakon, Édesem! - kérlelt lágy hangon. Nagy nehezen feltápászkodtam a menedéket jelentő ágyból és felállva a bútorra, dübörgő szívvel néztem ki az esőcseppektől csúfított ablakon a függöny elhúzását követően. A látvány teljesen letaglózott és tudtam, hogy már nincs menekvés. - Nem tudok aludni. - szólalt meg elhalóan Szerelmem hangja, egyenesen rám nézve. Harry az ablak alatt térdelt egy szál kék rózsával a bal kezében, az esőcseppek egyre hevesebb zúdultak arcára, hátra simítva göndör haját. Még ilyen távlatból is láttam szemeinek csillogását, amik egy perc alatt ledöntötték az imbolygó alapokon álló falakat. Egy szó nélkül nyomtam ki a hívást, majd bizonytalan léptekkel elindultam az ajtó felé, ahol felvettem a cipőm. Amint elmúlt a fejemet villámcsapásként érő, lüktető impulzus, azon nyomban szaladtam ki a kollégium épületéből a nemrég felfedezett hátsó ajtón, amit nem figyelt a portás. Kirobbantam az ajtón a frissítő esőbe és csupán akkor torpantam meg, mikor megláttam Harry alakját, ahogy megtörten a földet nézi az ablak alatt térdelve.