Gondolatok《H.S.》

27. Fejezet

《Norelle Freese szemszöge》

- Norelle Freese! Normális vagy, hogy ilyet elhallgatsz? - rikácsolt Sam a kerti padunkon ücsörögve, miután nagy nehezen elmeséltem neki a történteket. - Egy kanállal veszem el azt, amiből csak egy van neki! - forrongott. Bevallom, nagyon jól esett a kirohanása, de elég nevetségesen festett a hajával párhuzamot alkotó vörös arccal. Ha módjában állt volna, minden bizonnyal felgyújtja a szemeivel a felettünk elterülő gyümölcsfa kopár ágait. Amióta hazajöttem, az idő egyre hidegebbre fordult, jelezve a tél érkezését. Ehhez viszonyulva mi is bundás kabátban üldögéltünk a délutáni gyér napsütésben és élveztük, hogy a lágy szellő az arcunkba fújja a hajunk egy részét.

- Nyugodj le egy kicsit, Sam! Bár a hatodik szomszéd még nem hallotta. - néztem rá szúrósan, mire ő hápogni kezdett. - Már elkezdtem feldolgozni, nincs gáz. - próbáltam nyugtatni, de átlátott rajtam.

- Te csak ne mond meg, hogy mikor nyugodjak le! - lövellt szikrákat kék szemeiből. - Pff, képzelem, hogy mennyire. Kb. ott tarthatsz, hogy minden adandó alkalommal a történteken gondolkozol.

- Nem, most már ott tartok, hogy szívesen megsimogatnám a pofáját egy téglával… Engem tönkretesz ez az egész szerelem dolog, de a tégla mindig hatásosnak tűnik. - magyaráztam. Valójában tényleg kezdek agresszivitást érezni a témával kapcsolatban. Bosszantó, hogy milyen gerinctelen emberek élnek közöttünk és az még jobban, hogy én pont egyet találtam meg közülük.

- A kanál kicsi és hatékony. - biztosított. - Szerencse, mert azzal fogom megölni! - kezeit gonoszan összedörzsölte egy sunyi ördöghöz hasonlatos arcmimikával egybekötve. - Bár az elmondásaid alapján én már csak hullagyalázó leszek… A francba is, szólok annak a 4 tökfilkónak, hogy enyém az első csapás. - ment át megállíthatatlanba. A helyzet abszurditásán kuncognom kellett, hiszen ki gondolta volna, hogy ilyen eseményben lesz részünk. A poén majdnem valósággá vált. Apának nem is merek szólni… Ki tudja, mire lenne képes…

- Annyira nevetséges a helyzet, mégis tipikus. Ha te remek kedvnek, illetve státusznak örvendesz, nekem a nyakamba öntenek egy ilyet… Igazán leállhatna ez a mókuskerék, mert így sosem leszünk teljes szívből boldogok. - mondtam halkan, kiseperve az arcom elé hulló tincset látóteremből. - Utálom ezt a helyzetet. Úgy érzem magam, mint egy önsajnáltató picsa. Nem szerettem volna senki nyakába varrni ezt a hülyeséget, mégis páran tudjátok és mellettem álltok. Sam, ismét megkérlek, hogy segíts elfelejteni! - rángattam a karját tehetetlenségemben. Mindig ezt kérem tőle, ha reménytelenségbe botlom. Csak jól esik kimondani.

- Hidd el, megtenném, ha tudnám! Amúgy meg, nem vagy önsajnáltató picsa. Ha nem érdekelne minket, nem beszélnénk róla csak hagynánk, hogy őrlődj, de szeretünk és megpróbáljuk mielőbb feldolgoztatni veled, szóval ki vele! Lelkizős délután! - hangja bátorítóan csengett, felerősítve a bizalom megnyugtató kötelékét. Lakkozott körmei kopácsolás formájában adták tudtomra türelmes várakozásának tényét. - Kéne egy kis nasi.

- Nincs kedvem lelkizni és nassolni sem. - legjobb barátnőm szemöldökei az eget tarkító felhők magasságába szöktek, melyen elképedést meg kellett volna örökíteni.

- El sem hiszem, hogy passzoltad a kajálást. Mi van veled? - tette homlokomra a kezét. - Nekem van kedvem lelkizni. Szóval - kezdte. - eddig szurkoltam Gyepmesternek, viszont most már azt is tudom, melyik cipőmet veszem fel a temetésre. - Gyepmester? Kreatív. - A sötétkék sportcipőmet. Tudod, amelyikkel Dizzy trágyájába léptem. Azóta se kopott ki rendesen. Mit adtok ti szegénynek enni?!

- Amit eddig is?! - automatikusan a házra néztem, hátha meglátom farkasom fejét az egyik ablakban, viszont a nyílászárókban csupán a függönyöket lehetett észrevenni.