Gondolatok《H.S.》

6. Fejezet

《Norelle Freese szemszöge》

Az első nap mindenhol idegességgel párosul, mert az első mindig meghatározó. Legyen az találkozás, alkalom vagy akármi más. Az új iskola elkezdése nem tartozik a sűrű programok sorába. Szerencsére. Áldom az eget, remélhetőleg most kezdem utoljára. Természetesen, idegességem okán mindennemű elmulasztott cselekedetem előkerült elmém legmélyebben elfoglalt helyeiről is. Forgolódtam a kényelmes matracon. A legtöbb ember számára igazi szélforgóként viselkedtem. Sam sem aludt olyan jól, mint szokott. Nem panaszkodott, de tudom, ismerem ennyire. Nem kellett odanéznem, tudom, hogy még hajnalban is telefonozott. Ő így vezeti le a feszültséget. Én is hasonlóan szoktam, viszont ezúttal nem volt semmi kedvem hozzá. Kérdés lehet, hogy miért sátorozott le bennünk ilyen méretű idegesség, mikor már találkoztunk új társainkkal. Nem számít. Talán a tudat, hogy innentől más lesz, hogy ismét valami újhoz kell szokni.

Sűrű gondolataim kavargása közepette sikerült engednem a pihenés csábításának, ezáltal éber nyugalom rabjává váltam. Reggel, ébresztőm kellemes dallamaira keltem. Nem szabad a kedvencnek titulált dalomat beállítani ébresztőnek. Ezt már megtanultam. Eddig mindegyiket sikerült megutálnom. Valódi nehezék telepedik lelkemre, akárhányszor, a reggelen kívül, meghallom az aktuális, illetve már rühellt nótákat. Első óránk 10 órától kezdődik. Vajon sikerül némi tudást magamba szippantanom, vagy agysejtjeim már most rohamos pusztulásnak indulnak?

- Jó reggelt! - köszöntöttem Samet. Viszonzása után feszült arcával találtam szembe magam, ami nemigen derített jobb kedvre.

- Nors, ugye te emlékszel, hol van az előadó, ahova mennünk kell? - kérdezte.

- Igen, megvan. - elevenítettem fel az egyetem épületét. - Ha minden jól megy, nem tévedünk el. - mosolyogtam biztatóan, már amennyire egy reggeli felkelés után lehet.

- Oké. - sóhajtott. - Már nagyon kíváncsi vagyok, milyen egy óra élesben.

- Én is. Mondhatni rohadt kiwi vagyok. - sütöttem el egyik kedvenc poénom, mire lemondóan a fejét rázta. - De komolyan az vagyok. Gondolj bele, ha nem eszel eleget, legjobb esetben is egy tanítási órán keresztül hallgathatják a gyomorkorgásodat. - tanakodtam felelevenítve eddigi kellemetlen tapasztalataimat. - Mindig kell vinni tartalék élelmet. - erre a kijelentésemre Sam felkuncogott.

- Már megint csak a kajára gondolsz. Én magára az előadásmódra értettem. Ha jól tanító professzoraink lesznek, nem is kell olyan görcsösen tanulni, a legtöbbet megjegyzed az órán. - dörzsölgette arcát nagyokat pislogva.

- Logikus. Az jó lenne. Majd a héten minden kiderül. - gondolkodtam el, majd a fürdő felé vettem az irányt.

Röpke háromnegyed órát vett igénybe a készülődés a reggeli elhúzódása miatt. Persze Sam volt az, aki nem tudta eldönteni, melyik ruháját vegye fel. Végül sikerült, csíkosan jelenik meg. Nem bírom a szoknyát, sem a ruhát, ezért egy rövid farmer mellett döntöttem. Kétszer ellenőriztük, hogy minden fontos megvan-e, aztán indultunk.

Kellemes szél lobogtatta hajunkat az iskola felé menet. A nap bágyadtan mosolygott felettünk a néhol bárányfelhőkkel tarkított égbolton. Jó idő volt. A parkolóban sétálva izgatottan kémleltem az éjfekete autót, ugyanis láthatóan nem üresen állt. Végre arcot is párosíthatok a tulajdonoshoz. Szuper.

- Dakota! - halottunk kiabálást az autóból. Másodpercek elteltével egy hollófekete hajú lány suhant el mellettünk az említett jármű felé tartva. A hang egy férfié volt, rekedtes, mély és kétségkívül sürgető. Nyugtató volt a tónusa, nem egy évek óta dohányzó személy hangja. Nem, ez eredeti volt és természetes, kellemes hangzású. Miért nem száll ki?