Gondolatok《H.S.》

67. Fejezet

《Norelle Freese szemszöge》

- Dia, ezt a dobozt hova rakjam? - kérdeztem a nappaliban ácsorgó testvéremtől. A babaszoba berendezésében segédkezünk Diának, ugyanis Oliverrel már megcsinálták az összeszereléseket, viszont a férfi sürgős munkája miatt nem volt idejük befejezni, ezért Patrickal átugrottunk segédkezni.

- Abban mik vannak? - sétált oda hozzám, méretes pocakjára simítva kezét.

- Szerintem pelenkák és cumisüvegek. - kukkantottam a papírdobozba.

- Akkor azokat is elrendezzük majd a szekrényben. - indult a kicsinek kialakított szoba felé. A ház közepes méretéhez viszonyítva egész jó kialakításnak örvendett, bár nekem hiányzott az emeleti rész. Én mindenképpen emeletes házban gondolkodtam volna Oliver helyében, de ha nekik így megfelel, én nem szólok bele és rontom el az örömüket. - Öcskös, te még mindig azzal a polccal szenvedsz? - kacagott fel Dia, amint belépett a kék színben pompázó szobába, aminek falát a saját kezével festett Zsebibaba díszítette, rögtön Patrick ügyeskedését kezdte nézni. Oliver rosszul fúrt fel egy polcot, amit Paca akart kijavítani, viszont a fúrónak nem igazán tetszett az ötlet.

- Szar a fúró. Hozhattam volna Apáét, de azt mondtad, hogy nem kell. - nézett összehúzott szemekkel rám. A puha szőnyeggel borított padlón ült, kezében a sötét árnyalatú géppel és egy csavarhúzóval.

- Én úgy tudtam, hogy az ilyen dolgok készen vannak. - emeltem magam elé a kezem védekezésképpen. - Állítólag értesz ehhez, akkor meg ne nyafogj, hanem csináld! - kedves testvér módjára összeborzoltam haját és a szekrényhez léptem.

- Hülye. - kiabálta Patrick, mivel kifogásolhatatlannak megítélt haját tönkretettem. - Gyere ide! Most én jövök. - pattant fel, majd hátulról előre söpörte loknijaimat, így azok függönyt alkottak szemeim előtt.

- Srácok, egy percre sem tudjátok abbahagyni a piszkálódást? - kérdezte lemondó sóhajjal tarkítva Dia. Megfordultam és egyszerű mozdulattal megcsaptam öcsém karját.

- Mintha te különb lennél tőlünk. - mondta neki a legkisebb Freese egy szemtelen mosollyal. - Nem akartok inkább magamra hagyni? Úgy talán előbb végeznék. - ült vissza a helyére. - Fúj! Dia, megint rád jött a chili roham? - fogta be az orrát drámaian.

- Hülye. - ezúttal a kismama volt az, aki suhintást mért Patrick fejére. - Basszus! Tényleg büdös van. - cselekedett öcsénkhez hasonlóan. Mindketten rám kapták tekintetüket.

- Ne nézzetek így rám! - ismét magam elé emeltem mellső végtagjaimat, hogy bizonyítsam ártatlanságom. - Nem én voltam.

- Persze. - szólt Patrick.

- Csend legyen, Paca! Ha én büdösítettem volna, akkor bevallom, de nem én voltam. - fontam keresztbe karjaim haragosan, ám amint elérkezett hozzám a szagfelhő, én is befogtam az orrom. Bakker, ezzel egy elefántot is le lehetne dönteni. - Fhu, itt hagytad a rántottát egy hónapja? - az ablakhoz leptem és kitártam azt, beengedve az eső illatát. A kinti némileg fülledt levegő sem sokat segített a helyzeten, bár én már nem éreztem a szagot.

- Patrick! Te voltál, ugye? - nézett haragosan a szőkés hajú nő. A fiú heves röhögésbe kezdett, ennek ellenére tiltakozva a fejét rázta. - Legalább valld be, büdöske! - lépkedett az ajtó felé, hátha elhessegetheti a szagot maga körül.

- Fogadjunk, hogy a görények már kérték a receptet, hogy parfümöt csinálhassanak! - néztem vissza az ablakon való kihajolásom közben. Komolynak szánt hangnememből a mondat végére hangos nevetés lett, amit testvéreim is követtek.