Gondolatok《H.S.》

37. Fejezet

《Norelle Freese szemszöge》

A nyakláncot nézegettem, amit Harrytől kaptam. Egy, mások számára talán jelentéktelen kis fecske, amire a december 25-ei dátum került. Ezen dátum, mondhatni sorsfordító számként szerepel életem nagy naptárában, ugyanis jó néhány döntő dolog történt, ami varázslatos emlékeket kölcsönzött ennek a számnak. Amikor Harry feltette a kérdést és a szívemig hatolva fejtette ki gondolatait, egy percig sem volt kétséges, hogy az én szívem mit táplál felé, s azóta, ha lehetséges, még erősebbé szövődött a kötelék, mely viszonylag friss hajtásként fut a többi erős ág között. Úgy érzem, családom női tagjaival még erősebb kapcsolatot alapoztam meg, s ez csakis a smaragd szempár birtokosának köszönhető. Egy személy van csupán, aki távolabbiként dereng az eddig szilárdan működő skálán. Apa más lett, amióta megismerkedett Vele és nem tudom, hogy ez mit jelent a Szerelmünkre nézve. Ha Apa nem fogadja el Harryt, én nem tudom, mit teszek…

A ház még csendes volt a hajnali órák okán. Szürkés derengés fogadott a természet felőli oldalról, amint kinéztem ablakom fehérre festett oldalai között. Nem állt birtokomban egy aprócska információmorzsa sem ahhoz, hogy meg tudjam indokolni, miért éreztem késztetést szemeim felnyitására ezen korai órában, mikor még a természet is nyugodt álmát alussza az álomszerű, fehér szőnyeg alatt, mely a napokban megszokottá vált havazástól alakult ki. Ágyamból való kikecmergésem után egy futó gondolat a konyhába vitt, ahol meglepődve vettem tudomásul, nem csupán engem kergettek ki a gondolataim az álmok földjén való barangolásomból. A terasz üveges ajtaja szemmel alig látható űrt teremtett a félfával, aminek a lábamnál érzékelt csípős szellő volt a következménye. Hangtalanul nyitottam ki a nyílászárót, amely cselekedet után egyből feltűnt a homályból kirikító narancssárgás fény, melyből sűrű füst szállt fel az égi mezőkig. A sötét alak a kert távoli végébe meredve szívott időnként a károsító szálból, majd komótosan kifújta a tüdejét bemocskoló füstöt.

- Miért nem alszol? - tettem fel azt a kérdést, ami valószínűleg mindkettőnk fejében ott motoszkált. Apa már évek óta nem volt egy hétalvó, de arra nem számítottam, hogy éjfél után lassan 3 órával már itt lesz. Odakönyököltem a lakkozott tölgyfa korlátra, hogy megpróbálkozzam az általa szugerált pont rálelésére.

- Ugyanez lenne az én kérdésem is, ez tőled elég...szokatlan. - hagyott hatásszünetet, miközben rámpillantott, majd ismét beleszívott a cigarettájába, ami már a vége felé járt. A mozdulat annyira megszokott volt tőle, hogy amikor a közte és a mérgező szál között kialakult kapcsolatra gondolok, folyton ez a mimika jut eszembe. - Meg fogsz fázni. - mondta rosszallóan, egy szál pizsamámra utalva, viszont ő sem húzott kabátot.

- Pont, mint jómagad. - vágtam rá. - Te sem szoktál ilyenkor már fent lenni. - ingattam fejem. A kertet kezdtem tanulmányozni és ráébredtem, hogy minden bizonnyal a felénk integető hóember volt az, akivel Apa szemezgetett. A kisember a röpde melletti hóval takart részen őrködött a házban alvók álma felett, a karjaként szolgáló ággal folytonosan készenlétben állva az esetleges parancsok végrehajtására. - Mi történt? - a kérdésem után csupán a cigaretta halk, sercegő hangja tolakodott a hajnali csendbe.

- Rájöttem néhány dologra. - szólalt meg ismét egy kis szünetet tartva. - Elrepültek a fejem felett az évek. Nemrég még a babáitokat vásároltuk az áruházban most pedig már ott tartunk, hogy te és Dia a barátotokkal fogjátok tölteni az Újévet. - lepöccintette a hamut, mielőtt folytatta. - Kettőtök közül mindig is te voltál a céltudatosabb, ugyanakkor a félénkebb is. Hazugság lenne azt mondani, hogy pont ezért ütöttél az Anyádra, mert egy az egyben olyan vagy, mint én, csak egy bizalmatlanabb kiadásban. - sandított rám. - Tudod, még emlékszem, amikor azt hangoztattad, hogy a kaja mellett fogsz megöregedni és erre tessék. Magad mögé utasítottad ezt a bohócot. - egy félmosoly megeresztése közben szívta a vérem Harry titulusával, amit szinte minden ember megkap tőle.