Gondolatok《H.S.》

59. Fejezet

《Norelle Freese szemszöge》

Egy napja tengődünk abban a családias hangulattal bíró házban, ahol eddigi 19 évem jó részét is leéltem családom néha bolondos, máskor komoly társaságát élvezve és ahol búcsút készülök venni egy régi barátomtól. A minap nem tudtam rávenni magam a búcsúra, ezért minden erőmmel kerültem a kertet a délutáni érkezésünk után.

A családom örömmel üdvözölt minket, természetesen Apa még mindig bőszen Barátom figyelésével volt elfoglalva. Beszélgetés kezdeményezése elég döcögősen indult és úgy éreztem, hogy minden áron találni szeretne egy fekete pontot Harryben. A nehézségeket sikeresen titkoltuk, így Apa mondhatni megkönnyebbülten dőlt hátra, immáron elégedetten, aminek nagyon örültem, ugyanis kicsit megijedtem, hogy a legutóbbi ittléte után valamiért kételkedni kezdett Szívem Hercegében. Megfordult a fejemben, hogy a múltkorinál jóval meghittebb kapcsolattunk miatt kezdett élénk faggatózásba. Szerencsére csupán egyszer jött elő a szöges téma, amit próbáltunk lazán kezelni a kutató tekintet ellenére.

Fekete ruhákba öltözve keresgéltem kétségbeesetten a Dizzy régi nyakörvéről leszedett medált, ami váratlanul, egy fuvallat hatására esett le az ágyam fölé fúrt polcról, elveszve a bútor támlájánál. Harry szintén komor ruházatba bújva tudatta velem együttérzését, illetve segített a fém medál felkutatásában, ami sehol sem akart megmutatkozni. Utolsó mentsvárként mindketten a földre hasaltunk és az ágy alá kúszva keresgéltük a világos szőnyegben a bilétát, miközben Szerelmem a telefonjával segítette látásunkat. Az ajtó hangos ricsajjal csapódott be, ezzel valószínűleg az itthon tartózkodók figyelmét ránk hívva. Elszántan tapogattam a szőnyeget, ami meghozta gyümölcsét, ugyanis egyszer csak a kezembe akadt a hűs fém felület.

- Megvan. - mosolyodtam el halványan, mire Barátom is így cselekedett és pacsira tartott nagy mancsát, amibe lassú mozdulattal bele is csaptam.

- Nem megmondtam, hogy nem lehet csukva az ajtó? - hasított Apa dühös hangja a szoba csendjébe. Már megint kezdi, ez kiborító. Szólnom kell Anyának, hogy beszéljen vele. Megint. - Mi a francot csináltok az ágy alatt? - kérdése végére már ki is másztunk a bútor alól.

- Bújócskáztunk. - feleltem szarkasztikusan. - Dizzy régi medálja leesett a polcról és már negyed órája kerestük. Megvan. - mutogattam az egyszerű betűstílus vésettel díszített kis fémet Apának. - Nem úgy volt, hogy hatig dolgozol?

- Hazajöttem enni. - felelte egyszerűen. Szemeiben néha aggodalom szikrája csillant meg, amit nem tudtam hova tenni. - Most fogtok lemenni? - intézte a kérdést Szerelmem felé, aki éppen az orrát fújta, mivel a kis csobbanásuk után még ránk is szakadt az ég az otthona felé tartó úton.

- Igen. - bólintottam szomorúan, fájdalmasan dobbanó ritmusokat érzékelve mellkasomban.

- Rendben. - vakarta meg fejét, mintha még akarna mondani valamit, viszont végül csak egy vélhetően gondolatban megtett legyintés után elhagyta a szobát és legnagyobb meglepetésemre becsukta a nyílászárót. Mély levegőt vettem, majd az ágy másik oldalánál álldogáló Göndörhöz lépkedtem és védelmező karjainak menedékébe bújtam. Erősen kapaszkodtam a törzsét fedő fekete textíliába, miközben Ő nyugtató nyomatokat hagyott a madárfészek tökéletes kompozícióját megalkotó fürtjeim között, amiknek rövid egyedei zabolázhatatlanul bújtak ki a fekete hajgumi fogságából.

- Készen állsz, Édesem? - kérdezte halkan, némileg náthás hangon. Mancsai nem felejtették el fel és le irányuló mozdulatokkal megborzongatni hátam területét.

- Essünk túl rajta. - vettem mély levegőt, ezzel együtt beszívva a sötét pólóból áradó férfias illatot, amitől rendszerint versenyre kelnek a bennem lakozó lepkék. Felnéztem ragyogó smaragdjaiba, amik momentán még különösebb csillogást kaptak feltehetően a szervezetében lejátszódó csaták okán. Nagyon hálás voltam Neki, hogy visszafogta magát és erős férfiként viselte a gyötrelmeket csakis miattam.