Gondolatok《H.S.》

53. Fejezet

《Norelle Freese szemszöge》

- Tudod az okát, hogy miért nézünk fel az égre? - kérdezte egyenesen sötét szemeimbe nézve azokkal az igéző, kimerülten csillogó smaragdokkal. Csupán egy takaró borította nyirkos testünk, így bárki kitalálhatta volna, hogy az utóbbi órákban nem a beszélgetést helyeztük előtérbe. Harry törődő ujjai végig cirógatták csupasz gerincem vonalát, néha elkalandozva a területről, bizsergést okozva a bőrfelületeken. A hotelszobából egy hatalmas ablakon át lehet kilátni az elképesztő panorámára, ami a kivilágított város, így kipillantottam a sötét éjszakába, majd vissza. Csupán néhány órája érkeztünk, miután nagy nehezen el tudtunk szökni a kíváncsi tekintet elől. Dakota minden lépésünket figyelte és ez a tény elég aggasztó volt, ugyanis jóformán a mosdóba sem tudtam kimerészkedni anélkül, hogy ne lett volna üldözési mániám.

- Öhm...hogy megnézzük a bárányfelhőket?! - vontam össze szemöldökeim halk kuncogást hallatva mondatom végén. - Nem tudom. - válaszoltam egyszerűen. A mellkasára helyezett jobb tenyerem alatt éreztem szívének heves dobbanásait. Ezen az éjszakán megtapasztaltam többek között azt is, hogy milyen az éjféli szél szárnyán suhanni a sötét utakon Barátom mellett a Csodában ülve, miközben vérem dübörög ereimben.

- Én rájöttem. Az ég mindig ott van és akárhányszor ránézek, te jutsz eszembe. A napsütés a ragyogó mosolyodra emlékeztet, a csillagos ég a tündöklő szemeidre, a borús felhők a fátylat képező könnyeidre… Mindig te vagy, akit keresek benne. - rekedt hangja halkan tolakodott be a szobába, ami kizárólag pihegésünktől volt hangos. Őszinte szavaitól érzékeny lelkületre váltottam, amit nem tudtam megmagyarázni. Talán az a kicseszett mikulás játszadozik velem? Biztos, mivel érzelmileg csupán az azt megelőző napokban vagyok ennyire labilis… - Most miért szomorkodsz, Életem? Rosszat mondtam? - simított végig arcomon. Arcához csúsztam és lábamat átvetettem derekán, hogy még közelebb lehessek Hozzá. - Baby, mi a baj? - a nyakánál rejtőző arcom miatt nem láthattam, de tudtam, hogy szemöldökei között egy kisebb árok keletkezett szokatlan viselkedésem miatt.

- Semmi csak mindig olyan romantikus dolgokat mondasz és…főleg most, a hónap bizonyos időszakában ez… - motyogtam a nyakán húzódó bőrfelületre.

- Értem, Szépségem, szóval hamarosan megint hadakozni kezdesz velem a nehéz napjaid miatt. - kuncogott férfiasan, miközben tetoválásokkal fedett bal mancsa a derekán lévő combomat simogatta. - Akkor előhalászom neked Edwardot, hogy legalább ez ne legyen újfent hátráltató tényező. - közölte rezgő hangszálakkal. Az általa említett eset a múlt hónapban történt, mikor a lányos napjaimból fakadó kedvtelenségben hirtelen veszekedni kezdtem Vele, amiért elrakta az általam Edwardnak elnevezett nagy fehér macit az ágyáról.

- Miért? - hüledeztem a régen látott maci gondolatára. - Hol van Edward? - emeltem fel fejem, majd rákönyököltem izmos mellkasára, összenyomva a sötét tintával alkotott pillangót. Harry szemében huncutság csillant, mikor a szemei elé táruló dekoltázsomat kezdte bámulni. - Hé! - csaptam játékosan bal felkarjára, mire sűrű pislogások közepette arcomra emelte elsötétedett tekintetét. - Látod ezt a két barna cuccot az arcomon? - mutattam szemeimre, mire jól szórakozva bólintott. - Akkor ezeket nézd!

- Hogy hol van Edward? - ismételte meg kérdésem, miközben lassan megint lefelé kalandozott a tekintete. Ajkait szexi mozdulattal benedvesítete koncentrálása közben. - A szekrénybe raktam, hogy az a rémálom ne találja meg. - motyogta a mellkasomra koncentrálva, amely összpontosítást magam szakítottam meg, ugyanis még egy erőtlen csapást mértem a 3 kis szöget formázó mintára. - Baby! - egy villámgyors mozdulattal maga alá gyűrt, így mellkasunktól ágyékunkig összeértünk, ezáltal éreztem büszkeségét nőiességemnek nyomódni. Alsó ajkamat fogaim kényszerítették maguk alá, míg szemeim nagyra nyílva pásztázták a vidámság uralta arcot. - Ne pimaszkodj, különben megjárod! - mormogta ajkaimra kéjes hangsúllyal.