𝕊𝕜𝕒𝕣𝕝𝕒𝕥 [ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ✔] •𝓔𝓲𝓳𝓲𝓻𝓸 𝔁 𝓚𝓪𝓽𝓼𝓾𝓴𝓲•

49.🌹

Katsuki Pov.

Már napok óta itt dekkolok a kórházban, pedig már semmi bajom. Már tudok rendesen enni, visszajött az étvágyam. A nyakam körüli lilulások is teljesen eltűntek. Már nem ájulok el teljesen random egy nap, a véráramlásom is visszatért a normális állapotába. De... akárhányszor rákérdezek a dokinál hogy mikor mehetek haza, valami kitérő választ ad. Apám ugyanezt teszi.
Pedig... annyira szeretnék már mindent elmondani Kirishimának. Szegény alapból nagyon unatkozhat nélkülem otthon. De nem értem.. miért nem jön be meglátogatni? Annyival egyszerűbb lenne. Elmondhatnám neki az érzéseim.. az összes hazugságomról az igazat.. de nem jön.

-Katsuki.-Kiáltott be apám.-Fent vagy már?-Meg sem várva hogy válaszoljak nyitotta ki résnyire az ajtót, majd mikor megállapította hogy már nem alszok belépett rajta. Az ágyamhoz sétállt a kezében egy papírokkal teli zacskóval.

-Ma haza mehetek már?-Kérdeztem meg egyből, amit az utóbbi pár napban minden egyes reggel amikor ideért.

-Meghoztam a papírokat amiket kértél arról a kisasztalról az irodádból. A fiókokat is kiürítettem.-Adta egyből a kitérő választ és az ölembe borította a zacskó tartalmát.

-Köszönöm...-Szóltam morogva és elkezdtem kutakodni a papírfecnik között. A szemem egy borítékon akadt meg, majd még egyen.-És a pendrájv? Tudod.. az asztalon levő laptopba volt bedugva.

-Pendrájv? Még laptop sem volt az asztalon.-Nézett rám furcsán, nekem pedig egy percre hevesen kezdett el verni a szívem, hiszen azon a pendrájvon van Kirishima összes képe. Azok is ahol elég alulöltözöttek vagyunk, és az is ahol bekapcsolva maradt a kamera, és a készített sorozatképen pontosan úgy festünk mint akik félmeztelenül csókolozgatnak. De... Kirishima okos fiú, biztosan elvitte a laptopot.-De..-Tette fel apám a kérdést.-Mire kellenek ezek neked? Itt is dolgozni akarsz?

-Hm?-Néztem fel az iratokból.-Mi? Nem..-Válaszoltam.

-Akkor mik ezek?-Fogta meg az egyik papírt.

-Kirishima asztaláról vannak. Ezek az ő iratai..-Meg sem hagyta hogy befejezzem a mondatot, elkezdte kimarkolni idegesen a lapokat az ölemből.

-Ezeket ne olvasgasd! Pihenned kell!-A kezemben levő két borítékot azonnal a párnám alá tettem, hogy legalább ezeket ne vehesse el. Tudtam, hogy az egyik akkor került bele Kirishima fiókjába, mikor Nana behozta neki azt a levelet amit az apja írt neki. Ezek szerint azóta sem olvasta el.

-Miért ne olvashatnám?-Kérdeztem, de továbbra is csak vette el az iratokat.-Hé!-Mondtam mikor az utolsót is a táskájába hányta.-Add vissza!

-Nem! Most pihensz! Nincs Kirishima! Nincs! Érted? Az a kölyök!-Akart még mondani valamit de nem tette. És itt esett le. Itt koppant valami, jó hangosan visszhangzott.

Minden összeállt, az eddig kirakóként páratlan darabok. Minden.

Semmi bajom.. mégis itt fekszem a sürgősségin elszigetelve a világtól. Az eddigi kitérő válaszok. Rájöttem. Apám nem változott meg. Semmi sem változott meg. Nem azért vagyok már itt mert bármi problémám lenne. Apám miatt vagyok itt. Minden bizonnyal piszkos kis játékot űz. A pénzét használva... fizethette le az orvosokat hogy hamis adatokat gyártva bent maradhassak itt. Ugyanolyan mint anyám halála után... azt hiszi minden az övé, és mindig eléri amit akar. Okosabbnak tekinti magát mindenkinél. De egy valamit kihagyott a pakliból. A saját gyermekét próbálja láncon tartani, a vérét, aki olyan mint ő. De egy valamiben mégis változott... most nem hangosan tesz mindent... most halkan, álnok módjára alattomosan. Akár egy kígyó, ki hatalmas erejével szorítja sarokba azt, ki elhiszi róla hogy erősebb. Pedig... nem minden kígyó olyan nagy mint mondják. És apám nem az a veszélyes fajta.
Egy szenny... komolyan.. hogy hihette hogy nem jövök rá? De... én.. ez szégyen rám nézve. Hogy lehettem ekkora idióta?