𝕊𝕜𝕒𝕣𝕝𝕒𝕥 [ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ✔] •𝓔𝓲𝓳𝓲𝓻𝓸 𝔁 𝓚𝓪𝓽𝓼𝓾𝓴𝓲•

51.🌹

Katsuki Pov.

A megtört fiú fátyolos tekintettel fürkészte a mozdulataim, néha szipogott egyet, de a sírása nem akart elállni. Ahányszor találkozott a tekintetünk, annyiszor kezdett el sírni. A fakó vörös színű haja össze-vissza állt. A hajszálai szabálytalanul omlottak könnyes, sápadt arcára. Belesimítottam abba a hajkoronába, így teljesen láthatóvá vállt számomra az arca.

Tudatosult bennem hogy tisztul, kezdi felfogni mi történik körülötte. Idefele úton egy szót sem tudott szólni, csak értelmezhetetlen hangokat hallatott néha. Mire az albérletembe értem vele eljutottunk arra a szintre, ahol már nyitva vannak a szemei és követni, s értelmezni tudja azt ami körülötte van. Bizonyára ezért könnyezik még mindig egyetlen pillantásomtól.

-Tudsz beszélni?-Ültem le mellé, de ő csak némán meredt rám.-Jó.. ezt úgy veszem hogy nem akarsz beszélni. Most elviszlek, és le fogsz fürdeni. Bűzlesz az alkoholtól, és meglehetősen izzadt is vagy.-Erre a mondatomra már egy kisebb rezzenés futott át a tekintetén. Felé fordultam és óvatosan elkezdtem róla lehúzni a zoknijait.

-Miért vagyok itt?-Szólalt meg végül, erőtlenül felém nézett.-A közeledben..-Tette hozzá.-Eljöttem ide? Sajnálom. Nem voltam magamnál, ittam egy férfivel, azután enyelegtünk.. ezért lehet hogy tudatomon kívül jöttem ide. Sajnálom.-Szipogott nagyobbat. Az eszem megáll. Most ő próbál a szemembe hazudni? Már értem mennyire frusztráló lehetett ez neki mikor én tettem..

-Én hoztalak ide.-Gurigáztam össze a két ruhaanyagot, majd a nadrágjában levő bőrszíjhoz hajoltam és kikapcsoltam.-Én hoztalak el ide, a kórházba vitt téged valami barátod, amit erősen kétlek hogy tényleg az volt.-Húztam ki az övét.-Füveztél.-Állapítottam meg.

-Na és? Mi közöd hozzá? Ha jól tudom több mint egy hónapja nem beszéltünk. Szóval.. már semmi közünk egymáshoz. Sajnálom a múltkorit..-Alig tudott beszélni, minden szavánál éreztem hogy a sírás határán van.-Tévedtem mikor azt mondtam szeretlek.. csak egy buta gondolat volt.

-Igen, minden bizonnyal..-Cipzároztam ki a nadrágját.-Nekem hiányoztál.-Mondtam ki őszintén a gombját kikapcsolva.-Még a kórházból is megszöktem miattad.

-Ne mondj ilyeneket..-Fordította el a fejét.-Én már nem az az ember vagyok aki hiányzott neked.

-Pedig nagyon hasonlítasz rá.-Vontam meg a vállaim és elkezdtem róla lehúzni a nadrágját.

-Igazán?-Kérdezte felhúzott szemöldökökkel.

-Igen.-Levettem róla a nadrágot és összehajtva az ágyára tettem. Végignéztem a lábain, tényleg fogyott. Most látom igazán. Azok a fogni való izmos lábai... szinte eltűntek.-Nyújtsd fel a kezed..-Mondtam, ő pedig tette amit mondok. Komolyan megváltozott. Kis zavart, egy kis félelmet sem látok a tekintetében. Pedig egyedül van egy férfivel, aki éppen fürdetni készül őt. Már a könnyei sem folydogálnak.

Ahogy a pulcsiját leemeltem róla, a szemem elé kerültek a karján levő vágások, nagyra nyílt szemekkel néztem végig rajtuk, ezt Kirishima is észrevette. Felemelte az egyik kezét majd elmosolyodott.

-Ugye milyen szépek..?-Vájta bele a másik kezével a körmeit a hegekbe amikből a vér szivárogni kezdett. Itt ráébredtem, hogy ez itt már tényleg nem az a boldog, ártatlan kisfiús Kirishima akit én olyannyira szerettem.-Olyan színűek mint a skarlát... akár csak a szemeid...

Bevallom, ijesztő látványt nyújtott. Lelkileg sérült, és testileg is sebzettnek tűnt. Sőt... biztos vagyok abban hogy ennél több szőrnyű szó is igaz lenne rá. De jelenleg nem törődhettem azzal hogy mennyire tűnt rémisztőnek.