𝕊𝕜𝕒𝕣𝕝𝕒𝕥 [ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ✔] •𝓔𝓲𝓳𝓲𝓻𝓸 𝔁 𝓚𝓪𝓽𝓼𝓾𝓴𝓲•

50.🌹

Eijiro Pov.

-Szerintem ez elég fontos.-Kezdett bökdösni ismét Henry.-Hallod, folyamatosan üzenget. Hé...-Hajolt a fülemhez.-Ez nagyon fontos.-Hangsúlyozta ki a "nagyon" szót, és addig piszkált míg rá nem néztem.

-Ahj! Mi van már?-Keltem fel, bár a fű hatása miatt visszaborultam.-Ő csak felém mutatta a mobilom, én pedig csak meredten és értetlenül bámultam a szemeimbe világító képernyőt. Kellett pár perc mire felfogtam az ott leírt szavakat.
Kijózanítóan hatottak az elmémre. Mint.. ha, az összes bennem levő érzelem egyszerre akart volna felszínre törni abból a zárt térből ahová száműztem őket. A kulcs pedig távol van tőlem.. a kulcsát elrejtettem, valaki más szívében, ami előttem zárva van.

A mérhetetlen bűntudat, ami egy tövises csavart faággal tartja burokban a szívem. A fájdalom, amely felemészti az elmém, s a megsebzett szívembe ezer tűt szúr bele. A megkönnyebbülés, amelyt a bennem rejlő mérhetetlen utálat hoz elő. Egy szőrnyű ember vagyok...

-Segítsek felkelni?-Kérdezett a barna hajú, s már a hónaljam alá is vezette a hosszú csontos ujjait.-Segítek..-Jelentette ki végül, és felhúzott a poros, mocsokkal teli földről. Az a mocsok most egy fokkal tisztábbá lett. Hiszen már nem fetrengtem rajta.

-A kórházba kell mennem...-Fakadtam sírva.-Az apám.. meghalt.-Haraptam az ajkaimba.-Azért volt mert azokat vágtam a fejéhez!-Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól ami bennem volt. Ez ellen még a fű sem használ...
Utáltam őt... Gyűlöltem, világéletembe. De tudtam hogy beteg.. és ha stresszelem hamarabb fog eltávozni. De ami a legszörnyűbb.. hogy, nem az fáj, hogy elment. Hanem csak a tudat hogy én is közrejátszottam benne. Menteném magam a tudat alól ha lehetne. Mert nem akarok gyilkosként emlékezni magamra. De ez sajnos nem lehetséges.. és a tudat, hogy a szívemben megbúvó apró megkönnyebbülés is előbújt, hogy meghalt, az életem tönkretevője.. ugyan csak ezt igazolja.

-Segítek eljutni oda.. nincs messze.-Állított teljesen talpra és a kezem a nyakába akasztotta, eközben a maradék füves cigijét a számba nyomta hogy lenyugtasson.

-Köszönöm...-Hogy megengeded, még egy utolsó pillantást vethessek arra aki apám, mégis senki az életemben.
Mást nem mondok... halottról vagy jót, vagy semmit.
De benne semmi jó nem volt.

Katsuki Pov.

-Nem.-Rázta meg a fejét az orvos.-Nem tudjuk visszahozni...-Ezután rám nézett.-A fiút vigyék ki innen kérem.

Én csak fátyolos tekintettel álltam az ágy mellett miközben az orvosok feladták az újraélesztést és felírták a halál beálltát.

-Fiatal úr. Most kérem menjen ki.-Szólt felém a doktor, de mozdulni sem tudtam. A testem ledermedt, szinte sokkos állapotba kerültem. Nem sajnáltam, kicsit sem. Egy csipetnyi együttérzés nem volt bennem, ő egy szőrnyű alak volt. De mégis csak egy ember haláláról van szó. Ezt nem tudja nyugodtan végignézni akárki.-Kérem, vigyék ki...-Amint ezt kimondta két fiatal férfi megfogta a karjaim és gyakorlatilag kitoltak a kórteremből.

-Várjon most kint. Csak a családtagok lehetnek bent. Ha itt találja a feleségét kérem küldje be.-Szólt hozzám az egyik mire én értetlenül meredtem rá.

-Ő most..-Mutattam az ajtóra.-Meghalt..-Nem kérdeztem de nem is kijelentettem.

-Kérem.. most maradjon kint, és ne mondjon semmit. Nemsokára tájékoztatni fogom önt mindenről. Bizonyára ön az egyik üzlettársa lehet.-Mondta majd becsukta az ajtót, én meg csak hátráltam, egészen addig míg meg nem éreztem a combhajlatomnál a kényelmetlen ízléstelen sárga kórházi széket, amin helyet foglaltam. A szőke fürtjeimbe martam idegesen amelyek eddig izzadtan tapadtak a homlokomra.