BNHA - Eltűnt gyermek

Elfogva

Mikor felébredtem, egy cellában találtam magamat, csuklóm és bokám le volt láncolva, a nyakamat pedig súlyosan nyomta valami. Meg akartam nézni a kezemmel, mi az, de utána vettem észre, hogy az egész kezemet egy fém burok fedi, amit a bilincshez erősítettek. Tehát már vártak rám. Körbenéztem. A cella, amiben voltam nem volt éppen tiszta, de nem is mondanám mocskosnak. Úgy tűnt, mintha még sosem használták volna, de mielőtt ide vetettek volna engem, nem volt kedvük kitakarítani. Csak egy aprócska, rácsozott ablakon át került be napfény a helyiségbe, azt is eltakarták néha hosszúkás árnyékok. Lábak. 

Ki akartam kiabálni, hogy mentsenek meg, de mikor kinyitottam a számat, nem jött ki hang a torkomon. Helyette a cella ajtó nyílt ki. Odakaptam a fejemet, mire egy göndör, zöld hajjal és egy önelégült vigyorral kellett szembe néznem. 

- Sajnálom Kacchan, nem fogjuk engedni, hogy érintkezz a külvilággal. Ne aggódj. Először nekem is nehéz volt, de most, hogy megismerkedtem a többiekkel, könnyű. Már nem is vágyom kifele. Amúgy tetszik neked a cellád? - Rám nézett, mire én megpróbáltam hozzá szólni, de még mindig nem sikerült. - Óh, hogy is felejthettem el! Nem tudsz beszélni. Még egy jó ideig nem is tudsz majd. 

Értetlenül néztem rá. Mégis mit akar tőlem? Hol vagyok? Miért nem tudok beszélni? Vagy használni a képességemet? Rá néztem. Az a gonosz vigyor az arcán, az a harag és megvetés a szemében... Tényleg vissza tudom hozni őt? Vagy inkább... NEM! Ez még csak meg sem fordulhat a fejemben. Nem győzhetem le. Kell lennie egy másik útnak.

Odalépett hozzám, megragadta a karjaimat tartó láncokat, majd magához rántott. Úgy mozdultam, mint egy kis tollpihe a medve szorításában, a karom megfeszült, a lábam nem mozdult arról a helyről, ahova leláncolták, a testem pedig minden pillanatban ellenkezett. Nem is beszélve a fejfájásról, amiről nem akartam tudomást venni. A testem ellenkezett, és ha lett volna hangom, talán még fel is kiáltottam volna. És erőtlen voltam. Semmit nem tudtam tenni a fölém magasodó őrült ellen. Ő pedig csak vigyorgott rám.

- Ne aggódj, nem fog örökké tartani ez az állapot. Csak amíg rajtad tartjuk ezt a kicsit átalakított erőelvonót.  - A nyakamhoz nyúlt, majd a torkomnak nyomta azt az eszközt, ami eddig nyomott. Alig kaptam levegőt. - Ez a kis ékszer, amit ellenünk fejlesztettetek ki, nagyon érdekes játékszer. Amit ti használtok, az csak a szuper erőt és a fizikai erő 80%-át vonja el, de én a vezérünk engedélyével egy kissé átalakítottam. A kicsike már a hangodat is elveszi. Nem untatlak a tudományos részével, te ahhoz amúgy is túl hülye vagy, legyen elég annyi, hogy innen nem szabadulsz. Visszahajított engem a falhoz, ahol eddig voltam, a hátam a falnak csapódott. Ha lett volna hangom, kiáltottam volna. 

Ha lett volna hangom beszéltem volna vele. 

Ha lett volna hangom, megkértem volna, hogy jöjjön velem. 

De nem volt. 

És ő pedig kiment az ajtón. Az utolsó pillanatban még visszanézett. Őrültség csillant a szemében. 

-Jut eszembe. A főnök majd beszélni szeretne veled. - Mikor becsukta az ajtót, én felültem és megtöröltem a számat. Vér volt a fémbilincsen. Kinéztem a rácsok között, és néztem, ahogy elhaladnak előtte az emberek. Közel voltak. Mégsem tudtam elérni őket.