BNHA - Eltűnt gyermek

Megbocsáthatatlan bocsánata

Nagyon izgultam. Azután, hogy beszéltem Kurogirivel, éppen elmentem a börtönből, amikor Aizawa-sensei felhívott, hogy Deku felébredt. Rohantam a kórházba. Azután megálltam a szobája ajtaja előtt. És izgultam, el sem lehetett képzelni, mennyire. Végre úgy tudok majd beszélni vele, hogy semmi titok nincsen köztünk. Kinyitottam az ajtót. És beléptem.

Éppen a kinti világot figyelte, mikor megérkeztem. Csodálkozva fordította felém a fejét, majd mikor meglátott, láttam, ahogy maszkot ölt az arcára.

- Mit akarsz? Kigúnyolni, hogy hamarosan mehetek a börtönbe?

- Mi? Nem, dehogyis! Nem mondták neked? 

- Mégis mit, Naifu Nage? - Visszanyeltem a kitörni kívánkozó káromkodásokat és nyugodtan a szemébe néztem.

- Azt, hogy végigjártam az emlékeidet. - Láttam rajta az elképedést. Csak suttogni bírt.

- Min... Mindent?

- Mindent.

- Az egész életemet?

- Nem. Csak attól a naptól kezdve, hogy elvittek téged. 

- Szóval, mindent tudsz rólam. 

- Úgy nagyjából. Csak addig éltem át, amíg odaadod az első információs kapszulát a senseinek, utána felébresztettek, de az is bőven elég volt. Hiszen pont ugyanazt tették veled, amit velem. És pont ugyanazt az utat jártuk be. Csak te sokkal tovább és többet szenvedtél, mint én. 

- Akkor... Már nincs értelme színészkedni. - És felzokogott. Rázta őt a sírás, a termet betöltötte a keserű hangja. Én pedig álltam ott és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Végül esetlenül átkaroltam. 

- Csssssss.... Minden rendben. Most már biztonságban vagy. Itt vagyunk neked. 

Nem tudom, mennyi időt töltöttünk ebben a pozícióban, de szép lassan megnyugodott. Én pedig úgy éreztem, hogy már elengedhetem. De amikor el akartam venni a karom, ő megragadott. 

- Ne! Kérlek... Még maradjunk így... Csak egy kicsit... - Szótlanul leültem az ágyára és csak karoltam tovább. Lassan rádöntötte a fejét a vállamra. Felszisszentem. Felkapta a fejét. - Mi történt?

- Semmi, csak ott van a billog. Néha még megfájdul, főleg, ha nyomják. - Lesütötte a szemét. 

- Sajnálom. Az, amit veled tettem megbocsáthatatlan. Az egész életedet tönkre tettem. Soha többé nem mehetsz rövid ujjúban a nyilvánosság elé és mindig takarnod kell a nyakadat. Miattam. Arról nem is beszélve, amin keresztül kellett menned. Lelkileg.

- Hé, hé, hé! Miről beszélsz? Kettőnk közül te szenvedtél többet! Most már képes vagyok megérteni, mekkora fájdalommal jár megkínozni egy szerettedet. És hogy mit éreztél, amikor engem kínoztál. 

- De... A hegek...

- Egy egyszerű bőrátültetéssel meg tudják oldani. Most, hogy végre kinyomoztuk, ki volt az az orvos, aki szabotálta a munkákat, meg tudják csinálni a műtétet. Végre lekerül a vállamról a billog! - Elképzelhetetlenül örültem neki. Végre nem kell majd mindig azt a sebet bámulnom. Csodálkozva vettem észre, hogy Deku viszont szomorúan mosolyog. 

- Ennek nagyon örülök. - Rápillantottam a nyakára, ami be volt kötve. De még így is kidudorodott a heg.

- És veled mi a helyzet? A te műtéted mikor lesz? - Habozott.

- Nekem... Nekem nem lesz műtétem. - Megállt bennem az ütő.

- Miért nem? Szeretnél emlékezni ezekre az évekre, minden alkalommal, amikor a tükörbe nézel? Ez abszurd!

- Az istenek szerelmére! Dehogy! 

- Akkor? - Csendben válaszolt.

- Az orvosok félnek. Aggódnak, hogy a nyaknál ott van a nyelőcső és a légcső. Nem merik elvállalni a műtétet, mert ha egy rossz mozdulatot tesznek, akkor meghalok. És nem csak ez. Akkor is könnyűszerrel meghalhatok, ha a heg túl mély, mert akkor abba halok bele, hogy eltávolítják a bőrt. Éppen ezért egy orvos sem vállalja a műtétet. - Rám mosolygott. - Én ilyen maradok örökre. 

Megdobbant a szívem. 

Nem voltam belé szerelmes, vagy ilyesmi, a szívdobbanásnak az egyszerű oka az volt, hogy végre nem azt a sátáni vigyort láttam az arcán, amit már évek óta, hanem azt az angyali mosolyt, ami annyira jellemző volt rá, amikor megismertem. 

De nem akartam hogy megint egyedül szenvedjen. Hirtelen átöleltem. 

- Akkor nekem sem lesz műtétem! Még egyszer nem hagylak magadra. Mindig veled leszek, mint egy igazi jó barát. Amilyennek már régen lennem kellett volna. - Eltolt magától és komolyan a szemembe nézett.

- Várj, Kacchan! Ez most komoly? Beszéljük inkább át! Ha nem szedik le a heget, akkor örökre rajtad marad! Én megleszek! De rád soha, senki nem fog harag vagy lenézés nélkül tekinteni, ha ez rajtad van.

- É szerinted rád máshogy néznének?

- Rám a heg nélkül is úgy néznek! És ha nem vállalod a bőrátültetést, akkor a többi heg is rajtad marad!

- Na és? Rajtad is ott vannak!

- De én már hozzászoktam! Még egyszer mondom, hogy nekem már teljesen mindegy, hogy hogyan nézek ki! Az emberek így is, úgy is megvetnek. Szóval egy-két heg nem oszt, nem szoroz. De neked igen!

- Nem érdekel! Én itt vagyok és itt leszek melletted! Szóval befogod és elfogadod, hogy ugyanúgy fogunk kinézni. - Könnybe lábadt a szeme.

- Te ezt... Komolyan... Megtennéd értem?

- Még szép! Hiszen barátok vagyunk. - Megfogott és szorosan magához ölelt. Elbújt a felsőtestem takarásában. 

- Köszönöm... Kacchan, el sem tudom mondani, mennyire köszönöm. Hogy hálálhatnám meg? - Vígasztalón megsimogattam a fejét.

- Már megháláltad - Hiszen soha nem éreztél haragot irántam azért a megbocsáthatatlan dologért, amit tettem. Csak ültünk, egymásba kapaszkodva. Suttogva kérdezett. 

- Miért jöttél vissza a Szövetségbe?

- Mert szükség volt egy másik kémre, mivel valaki nem jelentkezett.

- Nem tehetek róla! Nem küldtek bevetésekre, így nem tudtam odaadni a felgyülemlett információt. Pláne miután elmentél. Megint engem kezdtek figyelni, egy gyanús mozdulatot sem tehettem és valaki nem adta oda időben az utolsó információkat! - Elvörösödött az arcom.

- Mégis mit vártál, miután megcsókoltál, csak hogy betold a számba a kapszulát? A első csókom volt!

- Nekem is! - Csak bámultuk egymást, majd elröhögtük magunkat. Csak röhögtünk és röhögtünk, a légkör körülöttünk egyre vidámabb volt. 

- Hát ez marha jó! Elvettük egymás első csókját az információkért cserébe! - Ő is vigyorgott. Viszont én még folytattam. - Amúgy, meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy az volt az első, egész jól csókoltál. - A fejét a kezébe temette.

- Bárcsak ezt egy csinos lány mondaná nekem helyetted...

- Hé! Ezt sértésnek veszem!

- Annak szántam. - Egymásra mosolyogtunk. Majd egyszerre szólaltunk meg.

- Kérdezhetek valamit? 

- Persze, mondd!

- Nem, előbb te. - Csak bámultuk a másikat, és megint elröhögtük magunkat. 

Vidáman. Hiszen ott és akkor minden rendben volt. Sok év után először. Végre.