BNHA - Eltűnt gyermek

Kérdezz-Felelek

Úristen, emberek.... Ez már az 51. fejezet. Nagyon hosszúra nyújtom ezt a történetet. Bocsánat mindenkitől. De már lassacskán eljön a vége. És hogy mi fog történni? Hát, az mindjárt kiderül.

Miután kinevettük magunkat, és az utólagos újranevetések is lassan véget értek, felajánlott egy lehetőséget.

- Mit szólnál hozzá, ha egy ilyen kérdezz-felelek típusban csinálnánk. Én kérdezek, te válaszolsz, azután te kérdezel és én válaszolok.

- Rendben. Úgyis van pár kérdésem.

- Hú... Nekem szerintem több. 

- Az majd kiderül... - Egymásra vigyorogtunk.

- Kezdjél te, úgyis legutóbb én kérdeztem. 

- Rendben. Nos, visszatérve arra az időre, amikor kémkedtem, a próbáról szeretnék kérdezni valamit.

- Igen?

- Hogyhogy bejöttél megvígasztalni?

- Nos, miután Shigaraki kijött a teremből, és átment a rejtekhelyre, hallottam, ahogy felüvöltesz fájdalmadban és nem tudtalak ott hagyni a szenvedéseddel. Ahhoz túlságosan is jól tudtam, hogy min mész keresztül. Azt az érzelem szabályozót is én terveztem, amit viseltél. Tudtam, hogy szükséged lesz rá. Amikor bementem a szobába, ott láttalak, a földön térdelni, összegörnyedve és nem tudtalak nem megvígasztalni. Átöleltelek és megpróbáltalak megnyugtatni. Azután te megkérdezted, ki vagyok, én pedig tudtam, hogy nem mondhatom azt, hogy Deku. Hiszen utálnod kellett. Így azt mondtam, a másik kém. De azután eszembe jutott, hogy nem tudhatod meg, hogy én vagyok a másik, meg eléggé felzaklatott állapotban voltál, így altatógázzal elaltattalak. Shigarakinak azt mondtam, hogy fáradt voltál és ledőlve a kanapéra, rögtön elaludtál. Elhitte. 

- Értem. És köszönöm. Ha te akkor nem vígasztaltál volna meg és nem tudtam volna így meg, hogy valaki támogat, lehet nem éltem volna túl azt az időszakot.

- Most én kérdezek. Mi van a többiekkel?

- Én sem tudom. Nem találkoztam velük azóta, hogy megjártam az emlékeidet. Állítólag először ők is nézték az emlékeket, de olyan szinten felkavarta őket, hogy nem bírták, így a sensei hazaküldte őket. Talán túl nagy trauma volt nekik.

- Lehet. Most te jössz. 

- Oké. Szóval a kémkedésre visszatérve.

- Még mindig?

- Ki akarom beszélni a témát. Mindent át akarok beszélni. Hogy semmit titok ne legyen köztünk. - Ő csak kedvesen mosolygott.

- Rendben. Tegyünk így. 

- Szóval. Az a vallatás, miután rájöttetek, hogy kém vagyok... Az hogyan is volt a te szemszögedből? - Láttam, ahogy vörösödik. Vicces látvány volt, ahogy a zöld haja alatt paradicsomvörös lett a feje. Mint egy saláta. Milyen jól esne...

- Izé, én erről nem akarok beszélni.

- Ne aggódj! Csak ketten vagyunk. És mi tudjuk az akkori történéseket. De az a telefonhívás túlságosan jól jött. Nem volt igazi, ugye? - Sóhajtott egyet.

- Lebuktam. Én programoztam be a vallatás elején a telefonom, hogy csörögjön. Igyekeztem húzni az időt, de így is túl sokáig mentem. Minden esetre igyekeztem gyorsan kiszabadítani téged.

- És ezért roppant hálás vagyok. Te jössz.

- Oké. Szóval, mikor kezdted sejteni, hogy én is kém vagyok? 

- Szégyenlem, de csak akkor, amikor a bekötözött fejedet láttam a kórházi ágyon. Túlságosan hasonlítottál a kémre, aki símaszkban volt. Azért mertem elvállalni az emlékátömlesztést, mert tudtam, hogy mire kell számítanom. És milyen jól tettem.

- Hát, legalább már azt is tudom, hogy jól alakítom a gonosz szerepét. - Rámosolyogtam. Szomorú mosoly volt, de megértette, hogy a sok szenvedés miatt, amit átéltünk.

- Túl jól. Túl sok időd volt gyakorolni. Én jövök. - Biccentett.

- Te jössz. 

- Tudom, hogy visszaugrok az időben, de az első fogságom végén. Amikor bejöttél értem. Volt az arcodon egy seb. Ami friss volt. Honnan szerezted?

- Nos, kaptam egy enyhe büntetést azért, mert nem volt ott minden diák a támadásnál.

- De ezt akkor még nem is tudták, hogy te tetted!

- Nem tudták, de én voltam a boxzsák. Örülök, hogy csak egyetlen maradandó sebbel megúsztam.

- Annak én is. Most te jössz, Deku.

- Oké, oké... Szóval... Tudom, hogy hirtelen jött, és biztos vagyok benne, hogy megvetsz érte, de nem tudsz valamit Kurogiriről? Hogy hogy van... - Az első csodálkozásomat felváltotta a megkönnyebbült mosoly.

- Ne aggódj, tudom mit tett érted. Éppen tőle jöttem. - Felkapta a fejét. - Meglátogattam a börtönben és beszéltünk. 

- Miről?

- A múltjáról. Arról mit miért tett. És rólad.

- Mit beszéltetek rólam?

- Nos, leginkább arról, hogy miért segített neked a Szövetségben, amikor tudta, hogy kém vagy. 

- Na igen... Arra én is kíváncsi lennék.

- Továbbá biztosított engem hogy ha úgy van, akkor tanúskodik a bíróságon arról, hogy kényszerítettek téged a csatlakozásra, így megúszhatod a börtönt.

- Komolyan?

- Igen. És elmondta, hogy nem bánja egyetlen tettét sem, és örül neked. - Egy gyönyörű, őszinte mosolyt kaptam hálája jeléül.

- Ennek nagyon örülök. Nagyon furdalt a lelkiismeret. - Hirtelen megszólalt a hátam mögül egy hang.

- Na, ennek örülök, hogy így kibékültetek, de most keljetek fel és Midoriya-kun, te öltözz fel. Van egy meglepetésem számotokra. - Aizawa-sensei állt az ajtóban, a félfának dőlve. Félszegen ránk mosolygott, majd felálltam, és kimentem hozzá a folyosóra. Vártunk egy ideig, majd rákérdeztem.

- Sensei, milyen meglepetés vár minket? - Kinyílt az ajtó és kilépett Deku. A tanárunk pedig csak mosolygott.

- Az majd mindjárt kiderül.