BNHA - Eltűnt gyermek

Értesítő

Mikor felébredtem, a többiek megkönnyebbülésére minden rendben volt velem, nem volt probléma a mozgás és a fejem is teljesen tiszta volt. Utána rájöttünk, hogy nem tudunk már enni, mennünk kell a tájékoztatóra. Sikeresen öt perccel a kezdés előtt estünk be. De azzal nem számoltunk, hogy nem mindenki tud róla, hogy életben vagyok. Egyesek a hozzátartozók közül annyira megrémültek, hogy elájultak, bár a diákok nagy részétől csak elkerekedett szemeket és leesett állakat kaptam. Gyorsan behúztam a fejemet és elslisszoltunk az osztályunkhoz. Rájuk néztem. Nem sokan tudtak róla, hogy nem haltam meg, így nem egy könnyes szemet láttam. Mindenki megölelt. El akartam őket taszítani, mert nagyon fájt, hogy rám nehezednek és éreztem, hogy néhány sebem felnyílt, de annyira megkönnyebbültnek tűntek, hogy végül csak zsebre tett kézzel hagytam, hogy öleljenek. Mikor leültem, a mögöttem ülő Kirishima megböködte az oldalamat.

- Te, felnyíltak a sebeid. Átvérzett a pólód.

- És? Most már semmit nem tudunk kezdeni vele. - Automatikusan lejjebb húztam a felsőm ujját azon a karomon, amin Deku begyógyszerezett. Kirishima észrevette a mozdulatot, de nem tette szóvá. Helyette folytattam a beszélgetést. - Különben is. Ha minden sebem felnyílt volna, akkor már régen elvéreztem volna... - Rávigyorogtam, erre ő is elmosolyodott. 

- Üdv újra köztünk. - Nem feleltem. Még nem vagyok képes olyan lenni, mint annak előtte. Még minden sarkon féltem, hogy ha befordulok nem Deku vár-e, hogy visszavigyen. Még rémálmok gyötörtek. Csak ezt senkinek nem mondtam el. Mert akkor mindent el kellett volna mesélnem arról, hogy mi történt. Így csak mosolyogtam Kirishimára.

A beszélgetésünket a mikrofon éles sípolása törte meg, ami azt jelentette, hogy elkezdődött a tájékoztató. Az igazgató állt az emelvényen, mögötte a tanárok, közöttük Aizawa sensei is. Lesütöttem a szememet. Reméltem, hogy nem fognak rájönni, hogy én voltam Naifu Nage. Gyűlöltem magamat azért, aki lettem. És semmit nem tudtam tenni. csak csendben várni, mikor jönnek rá. 

- Üdvözlünk minden kedves U. A. -s diákot, és kedves hozzátartozóikat. Ezúton szeretnénk önöknek tájékoztatást nyújtani arról, hogy a tanév hátramaradt idejét hogyan fogjuk felhasználni, mivel váratlan események miatt az iskolai épület használhatatlanná vált. Az iskolát természetesen haladéktalanul elkezdjük felépíteni, de ez egy jó egy-másfél éves művelet lehet. Mivel nem engedhetjük, hogy diákjaink ezalatt az idő alatt bármi nemű próbálkozást tegyenek arra, hogy használják erejüket a nyilvánosság előtt, ezért kérem Önöket, hogy gyermeküket a követező két évre irassák át egy általános gimnáziumba. A képességek korlátozására azért van szükség, hogy a manapság tomboló Gonosztevők Szövetsége ne tudjon meg új információkat. Kérem, erre fokozottan figyeljenek, mert nem egy diákunkkal előfordult, hogy a képességei miatt a Gonosztevők Szövetsége elkapta. Ezt pedig nem engedhetjük, mivel ők a mi diákjaink. Visszatérve az iskola kérdésére. A következő kettő évben az iskolát újjá építjük és új fejlesztéseket is teszünk bele, hogy diákjaink számára még biztonságosabbá tegyük. Éppen ezért a gimnáziumokkal arra a döntésre jutottunk, hogy a következő kettő évet a gimnáziumokban fogják diákjaink végig tanulni, majd miután felépült az iskola, diákjaink onnan folytatják a tanulást, ahol abbahagyták, de az óráknál az általános órákat csökkenteni fogjuk, míg az edzéseket, a stratégiai órákat és azoknak a tantárgyaknak az óráját, amit gimnáziumban nem tanítanak, növeljük. Így meglehet a következő generáció még több kiváló hőst fog adni nekünk. Köszönöm figyelmüket. 

Ezek után még rengeteg beszéd volt. A gimnáziumok igazgatói tartottak beszédet, hogy megnyugtassák a szülőket, hogy gyermekeik a lehető legjobb kezekben vannak, továbbá hogy melyik iskolába miért érdemes jönni. Engem ez őszintén szólva hidegen hagyott. Én nem akartam tanulni. Meg kell találnom a módját annak, hogy használhassam a képességeimet. Még ha illegálisan is. Mikor vége volt az értesítőnek hazaszóltam, hogy ne aggódjanak értem. Uraraka-sannal, Iida-kunnal, Todoroki-kunnal és Kirishimával arra a döntésre jutottunk, hogy azt, ami ma történt nem mondjuk el senkinek. Pontosabban ők el akarták mondani, de én addig győzködtem őket, míg végül belementek. Felálltunk a székekről, de egyszer csak Aizawa-sensei megjelent előttem és kijelentette, hogy most azonnal menjek vele. Kirishima észrevette, és szólt a többieknek. Azt a sensei nem vette észre, én pedig figyelmen kívül hagytam. Hiszen mit mondanának? Odamentünk a tanárokhoz, majd az igazgatóval együtt elmentünk egy kávézóba. Leültünk. Felnőtt létükre nagyon feszültek voltak. Aztán megláttam Aizawa-senseinél egy kést. Az én egyik dobókésemet. A rászáradt vérből arra következtettem, hogy azt a kést dobtam Uraraka-san vállába. És akkor már tudtam, hogy bajban vagyok. Mert bár ezt a velem szemben ülők nem látták, de én észrevettem, hogy a négy osztálytársam leült a mögöttünk lévő fülkébe, amit csak egy paraván választott el. 

Mindent hallani fognak.