BNHA - Eltűnt gyermek

Deku emlékei 4. rész

Úgy érzem, emlékeznem kéne valamire. Néha belenézek a tükörbe, és mintha nem is én lennék benne. Pedig ez vagyok én. Hosszú, göndör, zöld haj, zöld szem. Rendben. A nevemet is tudtam. Midoriya Izuku. Rendben. De mégis. Mintha emlékeznem kellene valamire, de semmi nem jut eszembe. Mintha... Nem tudom pontosan megmondani ezt az érzést. Mintha egy ismerősöm testébe lennék zárva és átvettem volna az emlékeit és érzéseit. De ez hülyeség. Hiszen ez vagyok én. Még ha most színészkednem is kell, hogy csatlakoztam a Gonosztevők Szövetségéhez.

Az utolsó hét merőben más volt, mint az itt eltöltött eddigi időm. Kaptam egy szobát és edzettem. És most eljöttem az utolsó megbeszélésre az akció előtt. A többiek engem néztek. Majd az én gyűlölt főnököm megszólalt. 

- Remélem tisztában vagy vele, hogy nem engedjük, hogy másokkal érintkezz. Csak te és Dabi mentek. A többiekkel innen irányítjuk a bevetést. Kapsz egy fülest, azon keresztül kapod majd az utasításokat. Színészkedni fogsz. Minden erőddel azon leszel, hogy elhiggyék, velünk vagy. Egy kis gyengeség, egy kicsi engedetlenség és végignézel egy kínzást. Tudod, hogy kiét. És biztos vagyok benne, hogy azt is tudod, komolyan beszélek. Nem engedünk neked egyéni akciókat. - Bólintottam. Számítottam rá, hogy így fog alakulni, a szívemet meg is keményítettem, hogy szembe tudjak nézni azokkal a hősökkel, akik jönnek. Nem fogom engedni, hogy eluralkodjanak rajtam az érzelmek. Úgysem most terveztem megszökni. Előtte még megölöm Shigaraki Tomurát. 

A mélázásomból Kurogiri ébresztett fel.

- Már ne is haragudj, Tomura, de adni kéne neki valami rendes ruhát. És a hajával is kezdeni kéne valamit. Megnőtt. - Na igen. Megtudtam, hogy egy éve itt vagyok. És ez alatt az egy év alatt a hajam is megnőtt, a hátamig ért. A ruhámról már nem is beszélve. Amikor állatként bántak velem, nem hordhattam ruhát. Próbáltam elbújni előlük, hogy minél kevesebbet mutatkozzak, de nem jött össze. Most viszont, hogy tag vagyok, Kurogiri odaadta a régi ruháit, sőt még egy lakkcipőjét is. Annyira hálás vagyok! Ja, bocs nem. Ahhoz, hogy hálás legyek, kezdhetnétek azzal, hogy elengeditek Anyát. 

Kurogiri elém lépett. 

- Velem jössz. Adok neked egy normális ruhát, amiben elmehetsz bevetésre. - Elindult kifele, én pedig engedelmesen követtem. Bekísért a szobájába, majd elkezdett kotorászni egy fiókban. Addig nézelődtem. 

- Mondd, Kurogiri. Miért van az, hogy minden szoba annyira egyforma? Már sokban jártam, mégis mindegyik ugyanolyan. Hogyhogy nem raktok bele semmilyen személyes tárgyat?

- És szerinted mit kéne raknunk? Fotót a családunkról? Vagy a kedvenc hobbinkról? A szobák úgy vannak kialakítva, hogy ha ráakadnak a helyre és sietősen távozni kell és ezért semmit nem vihetsz magaddal, akkor a legkevesebbet tudjanak meg rólad. Mert ha van egy szerelmed, akiről kiraksz egy fotót, majd el kell menned úgy, hogy nem tudtad magaddal vinni, akkor nem csak vissza fogsz jönni, hogy magaddal vidd, hanem megtalálják a hősök. És akkor kihasználják ellened. Ez egy olyan rendszer, ahol a hősök az átlagembereknek egy olyan viselkedést mutatnak, amit bálványozni tudnak. De ellenünk mindent bevetnek. A legmocskosabb trükköket is. Megvan! - Elővett egy pár ujjatlan kesztyűt, majd egy olyan maszkot, ami takarta a számat és az orromat. - Ezt vedd fel. 

Engedelmeskedtem. Kurogiri volt az a személy, aki annak ellenére, hogy tudta, kényszerítenek, mindig mindent türelmesen elmagyarázott. Kedves volt. Mint egy apa. Egy önmagából kifordult, füstölő fejű báros apa. Mikor elkészültem, végig nézett rajtam. 

- Jó lesz. Nyakkendőt amúgy sem használsz, ez neked jobban is áll. Most nézzük a hajadat. - Előkeresett a fiókjából egy hajgumit és összekötötte. Megnéztem magamat a tükörben. Ő is engem nézett. - Ez így jó lesz. Más embernek tűnsz. - Ránéztem. Ő volt az, aki mellett mertem őszinte lenni. Még ha nem is mindenben.