BNHA - Eltűnt gyermek

Hazatérve

Aizawa - senseit megkértem, hogy vigyen el engem a szüleimhez. Már nagyon szerettem volna találkozni velük. Hiányoztak. Amikor ott álltam a ház előtt, nagyon izgultam. De végül bementem. Kinyitottam az ajtót, beléptem, majd becsuktam magam után. Hányszor csináltam ezt meg a múltban? És most miért volt ekkor jelentősége számomra?

Hirtelen valaki kiszólt az egyik szobából.

- Drágám, megjöttél? Gondoltam, ma készítek egy kis fasírtot. - Apa. 

Kilépett a szobából, és elkerekedett a szeme. Én pedig nem tudtam, most mit csináljak. Csak elmosolyodtam.

- Megjöttem. - Könny gyűlt a szemembe. Eddig visszatartottam a sírást. Erős voltam, amikor Deku eltűnt. Erős voltam, amikor kerestem. Erős voltam, amikor megtaláltam. Erős voltam, amikor elfogtak. Erős voltam, amikor megkínoztak. Erős voltam, amikor beálltam közéjük. Erős voltam, amikor a rémálmaim miatt nem tudtam aludni. Erős voltam amikor megtámadtuk az iskolát. Erős voltam, amikor rám találtak. Erős voltam, amikor kórházba vittek, hogy felmérjék az állapotomat. De nem tudtam erős lenni, mikor újra láthattam az apám arcát. Ajtócsapódást hallottam és megfordultam. A könny fátyolon keresztül láttam anyám árnyékát. Eleredt a könnyem. De közben mosolyogtam.

- Itthon vagyok. - Leroskadtam a  földre, és eltakartam az arcom. A férfiak nem sírnak. A hősök sem sírhatnak. Én mégis elgyengültem. De nem érdekelt. Jól esett, hogy kiadhattam magamból a feszültséget. 

Négy kar közre fogott engem. Biztonságban éreztem magamat. Három csepp esett a hátamra. Szóval tényleg képesek mindketten sírni. Hát, legalább erre jó volt ez az év.

Nem tudom, mennyi időt töltöttünk ebben a helyzetben, csak abban voltam biztos, hogy nem akarom, hogy véget érjen. Így akartam maradni. Lehetőleg örökre. Felegyenesedtem és kinyitottam a szememet. 

Lassan a szüleim is elengedtek. Az anyám volt az első, aki felállt. Utána én is felálltam. A szemébe néztem. Megemelte a kezét....

És lekevert nekem egy csattanós pofont. Egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok, csak bámultam rá. 

- ÉS AZT MEGTUDHATNÁM, HOGY MIÉRT NEM JELENTKEZTÉL TÖBB, MINT EGY ÉVIG??? - Visszakiabáltam.

- FOGD BE ANYA! MÉGIS MILYEN SZÜLŐ AZ, AKI A HAZATÉRŐ FIÁT EGY POFONNAL ÜDVÖZLI?

- OLYAN, AKI BETEGRE AGGÓDTA MAGÁT MIATTA, MAJD HALOTTNAK HITTE, ÉS MIKOR EGYSZER HAZAÉR, OTTHON TALÁLJA! MIÉRT NEM SZÓLTÁL?

- NEM ÉN TEHETEK ARRÓL, HOGY A HŐSÖK ELFELEJTETTEK NEKTEK SZÓLNI!

- AKKOR MEG NE TŰNJ EL!

- ARRÓL SEM TEHETEK, HOGY ELFOGTAK! - Na, ennyit a megható találkozásról. 

Miután kiveszekedtük magunkat, felmentem az egyik szobába, hogy lecseréljem a kötést. Éppen próbáltam bekenni a hátam, amikor hirtelen benyitott az anyám.

- Katsuki, az ebé... MI TÖRTÉNT A TESTEDDEL???

- MIÉRT JÖSSZ BE A SZOBÁBA KOPOGÁS NÉLKÜL??? KIFELÉ! - Becsukta maga után az ajtót. Mikor lekezeltem a sebeket, felvettem egy hosszú ujjú pólót. Mikor lementem, a szüleim suttogására lettem figyelmes. De amikor leültem melléjük, rögtön abbahagyták. Remek. Most már ők is sajnálkoznak. 

- Legalább ne ilyen feltűnően sajnáljatok.

- Katsuki! Beszélnünk kell a sebekről...

- Nem, nem kell. Megtörtént, vége. Nem fogom elfelejteni, de már nem tudunk mit kezdeni vele. - Elkezdtem enni. Ők is nekiláttak. Végül nem bírtam a hallgatást.

- Ma délután tartanak egy tájékoztatót arról, hogy mi lesz a diákokkal, így a többiekkel elmegyünk rá. - Anya letette a kanalat.

- Nem mehetsz el. - Hogy mi? Mi a baja?

- És megtudhatnám, hogy miért nem?

- Még kérded? Most kaptunk vissza téged. Nem engedem, hogy megint eltűnj. Nem vagyok hajlandó megint elviselni azt, hogy elveszítettelek.

- De ez az iskola! Kötelező ott lenni.

- Írok felmentést.

- Én nem akarom, hogy felmentést írj. Elmegyek rá és kész. Ott lesznek a többiek, a tanárok és elismert hősök is, mint például Endeavor. Nem lesz bajom.

- Akkor ígérd meg, hogy vigyázol és rögtön felhívsz, amint vége.

- Megígérem.