BNHA - Eltűnt gyermek

Felszámolás

Aizawa -sensei köpni-nyelni nem tudott megdöbbenésében.

- Te tudod, hogy ki a másik kém? - Bólintottam.

- Nos, hogy pontosítsunk, az arcát még sosem láttam. De kétszer találkoztam vele. 

- Kétszer? Mikor volt a másik alkalom?

- Nos, miután megkínoztam All Mightot és visszafogadtak, levettem az érzelem manipulálót, amit adtál. Amúgy nagyon jó szerkezet. Ki csinálta?

- Az most nem fontos! Mi történt?

- Amikor levettem magamról az eszközt, úrrá lett rajtam a bűnbánat. Hiszen akkor kínoztam meg először valakit. És akkor valaki bejött, majd megvígasztalt. Viszont nem tudtam meg, hogy ki ő, mert valami bódító szert dugott az orrom alá és elájultam. - Erre megkönnyebbülten sóhajtott. Még oda morgott magának valamit. Azt hitte, nem hallom, de a kémkedéssel szert tettem nagyon éles fülekre. És megdöbbentettek a szavai.

- Még jó, hogy nem jöttél rá, hogy többször is találkoztatok. - Felálltam az asztaltól. Megragadtam a sensei pólóját és magamhoz húztam. 

- Ezt meg hogy érti? Ki ő? - Megfogta a csuklómat, és addig szorította, amíg el nem engedtem.

- Nyugodj már meg! Amíg vége nem lesz ennek az ügynek, nem fogom megmondani neked a nevét. Veszélyes lenne. És különben is. Mióta vannak neked ilyen jó füleid?

- Az most nem fontos! Ki ő? Tudnom kell!

- Nem, nem kell tudnod. Csak problémát okozna. Most viszont mennem kell. És rád is rád férne egy kis alvás. Vagy sok. Hány napja nem aludtál? - Fejben számolgattam. Aztán inkább abbahagytam, mielőtt még megtudom az eredményt. 

Kimentem a kávézóból, és hazamentem. Bár féltem, hogy elkapnak, de semmi ilyen nem történt. Otthon felmentem a szobámba és bedőltem az ágyba. 

Arra ébredtem, hogy valaki rohan az emeleten, majd kivágódik az ajtó és egy test rám zuhan. Csak a hangjából jöttem rá, hogy Kirishima az.

- Annyira örülünk, hogy jól vagy! Iszonyatosan aggódtunk érted! De életben vagy! - Ja, életben voltam. És leszek még körülbelül két percig, ha ilyen erővel szorongat. 

Végül sikerült kikecmeregnem az öleléséből és megnéztem, hogy kik jöttek. Mind a négyen itt voltak. Todoroki bűntudatos arccal nézett rám.

- Sajnálom. Mikor elmondtam nekik, hogy visszajöttél, rögtön ide akartak jönni. Én mondtam, hogy bizonyára fáradt vagy és hagynunk kellene pihenni, de nem hallgattak rám. - És akkor legnagyobb megdöbbenésükre elmosolyodtam.

- Nem baj. Én is örülök nektek. Hiányoztatok. - Uraraka odalépett hozzám, és elkezdte böködni az arcomat. Mikor kérdőn felé fordultam elkezdett magyarázkodni.

- Sajnálom, ne haragudj! Csak... Annyira más lettél, amióta nem láttunk és nem akartam elhinni, hogy te vagy az.

- A hajam miatt? Igen, most rövid, de szerintem ez így sokkal jobb. Nem kell vele vessződni...

- Nem. Itt nem a hajadról van szó. Máshogy viselkedsz. Hogy is mondjam... Érettebben.

- Miért véled így?

- Nos, a régi éned például nem vallaná be nekünk, hogy hiányoztunk.

- Nos, igen. Sikerült megtanulnom, hogy milyen fontosak a barátok az életben. A tudat, hogy támogattok engem, sokat segített, hogy végig tudjam csinálni. 

- Végig csinálni... Mit? - Kitártam a kezemet.

- Ezt az egészet. Hogy túllendüljek a múlton, vagy hogy megint csatlakozzam hozzájuk, hogy teljesítsem a próbát, vagy képes legyek ö... - itt elharaptam a mondat végét. Nem tudtam, hogy mennyit tudnak a munkásságomról. 

- Úgy érted, ölni? Biztos nem lehetett könnyű. - Bólintottam. Ezek szerint mindent tudnak. És megbocsátották. Hirtelen Iida-kun szólalt meg tétován.

- Bakugou-kun. Bocsánat, hogy rá kérdezek, de az előbb egy próbát emlegettél. Mit értettél ezalatt? - Haboztam. Mindent tudtak rólam, ami a nyilvánosság előtt történt. Azt nem, ami a falaink között. 

De ők a barátaim... - Itt megállt bennem az ütő. Most annyira könnyen használom ezt a szót rájuk. De eddig... Eddig csak osztálytársakként tekintettem rájuk. Tényleg megváltoztam.

- Bakugou-kun! Miért mosolyogsz? 

- Ja, semmi, csak az jutott eszembe, hogy most hívtalak először a barátaimnak benneteket. Jó érzés volt. - Mosolyogva néztek rám, majd Uraraka megölelt. 

- Mi mindig is a barátaid leszünk. Te mindig barát voltál számunkra. - Tétován megöleltem. Igen. Barátok. Hirtelen felvillant Deku arca. Akkor ő kicsoda nekem? - Iida-kun terelte el a figyelmemet a gondolataimról.

- Ez mind szép és jó, de mi volta az a próba? - Végül úgy döntöttem, hogy elmondom nekik. 

- Teljesítenem kellett egy feladatot ahhoz, hogy vissza fogadjanak. 

- És mit kellett tenned?

- Embert kellett kínoznom - Csendben maradtak. Tudták, hogy ez számomra nehéz, és hogy milyen emlékeket ébreszt bennem. Todoroki-kun viszont tovább kérdezett.

- Ismerted azt az embert? - Bólintottam.

- Mi is ismerjük? - Bólintottam. - Kirishima tette fel az őket mardosó kérdést.

- Kit?

- All Might... - Uraraka elsírta magát. A többiek megütközve néztek. Elkezdtem védekezni.

- Én nem akartam ezt tenni, de szükség volt rá ahhoz, hogy visszavegyenek. Nekem is fájt...

- Tévedsz! Mi nem azért döbbentünk le, mert megkínoztad őt. Hanem hogy most már tudjuk, életben van. Egész Japán gyászolta All Mightot. És most megtudtuk, hogy él. El sem tudod hinni, hogy ez nekünk mennyit jelent.

- Ha meg akarták volna ölni, akkor nem akkor ölték volna meg, amikor rátámadtak és elhurcolták? A Szövetség nem szeret feleslegesen dolgozni. Ha valakit elrabolnak, akkor arra élve van szükség. Ezt el tudtam volna mondani nektek.

- El tudtad volna, ha nem éppen beépített ügynök lettél volna az ellenségnél. - A vitánkat a telefonom csörgése szakította meg. Aizawa-sensei volt.

- Halló? Miben segíthetünk, sensei? itt vannak a többiek is. Kihangosítottam. 

- Sziasztok! Fontos információt szeretnék mondani nektek. Lecsaptunk a Gonosztevők Szövetségére. És mindegyiküket elkaptuk. - Megállt bennem az ütő. Tudtam, hogy értelmetlen a reménykedésem, hogy megmenthetem, de rögtön rákérdeztem. 

- Deku?

- Kórházban. Átküldöm a címet. Látogassátok meg. Én is megyek. Ott találkozunk.