BNHA - Eltűnt gyermek

Deku emlékei 6. rész

Már régen feltérképeztem a terepet. Szükségem volt arra, hogy ha kell, ki tudjak szabadulni. Tudom, hogy Kurogiri azt mondta, hogy ne merészeljek még megszökni, várjak pár napot, de nem bírtam. Túl régóta vagyok a rabjuk. 

De nem tudtam, hol vagyok. Ügyeltek rá, hogy csak átjáróval mozoghassak, ráadásul nem voltak ablakok sem azokon a helyeken, ahol mozoghattam. Így fel kellett rá készülnöm, hogy talán heteket töltök majd a vadonban, mire kijutok. Éppen ezért már régóta gyűjtögettem magamnak élelmet a szobámban, amit most fel tudtam használni. Amikor bezártak, nagy volt a kísértés, hogy felhasználjam, de nem tudtam, mikor szabadulok, így a rosszabb napokra tartogattam. És milyen jól tettem. Mert így elmenekülhettem. 

Bementem a szobámba és összepakoltam egy táskába. Raktam még vizet és egyéb fontos kelléket, majd úgy döntöttem, hogy meglátogatom a fegyverraktárat, hogy meg tudjam magam védeni, ha úgy adódik. Odaléptem a terem elé, és elkezdtem feltörni egy gémkapoccsal a zárat. Ügyetlenkedtem egy sort és közben folyamatosan füleltem, hogy nem jöttek-e meg, de minden csendes volt. Végül hosszú idő után végre kinyílt az ajtó. Belépve rengeteg fegyverrel találta, magamat szemben, de úgy döntöttem, hogy egy kés elég lesz, mert nem akartam, hogy észrevegyék, elvettem innen bármit is. Kiléptem a teremből és becsuktam az ajtót. Majd ismét sok időt töltötte azzal, hogy bezárjam. A kést eltettem a táskámba, és késznek éreztem magam arra, hogy kiszabaduljak börtönömből. 

És még mindig nem voltak itt. 

Végigmentem a termeken, és repeső szívvel intettem búcsút életem legrémesebb szakaszának. 

Ott volt a szobám, ahol fogságban tartottak.

Ott volt a szoba, ahova először vittek miután állattá minősítettek.

Ott volt a terem, ahova először vittek a kínzások után.

Ahol a megbeszéléseket tartottuk.

Ahol az utasításokat adták.

Ott volt a szék, amire először ültettek.

Ott volt a konyha, ahol megkaptam anyám tartózkodási helyét.

Ott volt a bár, ahol a legtöbbet beszélgettünk Kurogirivel.

Ott volt Kurogiri szobája, ahol megkaptam az új külsőm.

És ott volt.

Ott volt az ajtó, ami a szabadságomat jelentette.

Oda léptem. Megfogtam a kilincset. 

Hirtelen a hátam mögül széllökéseket éreztem. 

Visszajönnek a többiek. 

Már képtelen voltam féken tartani magamat, ki akartam szabadulni a karmaik közül. Felrántottam az ajtót és kirohantam. Körülöttem lila örvénylés fogadott. Ismerős volt, de nem foglalkoztam vele. Tovább mentem, hogy a lehető legmesszebb legyek tőlük. Az örvénylés megszűnt. Körbenéztem és meghűlt bennem a vér. 

Egy beton szobában voltam, aminek nem voltak sem ablakai, se ajtaja. Csak egy tömb. 

Gyorsan megperdültem és még észrevettem, ahogy bezáródik az átjáró, amin keresztül idekerültem. Az fogadott az ajtóban, és mivel vakon kirohantam, nem figyeltem, hova lépek. 

Csapdába estem.

A keserűség elöntötte és végigjárta a testemet. Innen nem tudok szabadulni. 

Megpróbáltam a képességemet használni, hogy kitörjek, de a falak elnyelték az energiát, amit az ütésbe fektettem. 

Nem szabadulhatok. 

Ismét széllökéseket éreztem, és ledobtam a táskámat a sarokba. Felkészültem arra, hogy szembeszálljak velük. De ők is felkészültek.

Mikor kinyílt a portál, rögtön kiugrott Dabi és Toga, és lefogtak engem, majd a nyakamra raktak valamit. 

Elfogyott az erőm, leroskadtam a földre és csak térdelni voltam képes, akármennyire is szánalmas volt a pozícióm. 

Két láb állt meg előttem és nagy nehezen felnéztem. A Főnök volt, mögötte Kurogiri. Amíg egyikük dühösen méregetett, a másik nem bírt a szemembe nézni. Végül Tomura szólalt meg.

- Nem azt mondtam, hogy meg se próbálj megszökni, vagy megkeserülöd? - A hangja csordultig volt fojtott haraggal és méreggel. Nem volt hozzászokva, hogy valaki ellenszegüljön neki. De a fájdalom, ami a meghiúsult szökésem miatt éreztem, túl nagy volt. Nem bírtam tovább. Kifakadtam.

- És mégis hogy várod el a rabodtól, hogy azt tegye, amit mondasz neki, mikor tárva-nyitva van előtte a ketrece ajtaja? - Csak az égető érzést ismertem fel, amikor felpofozott. A csattanást csak egy pillanattal később hallottam.

- Hogy merészelsz így beszélni velem? Annyi jogod sincs, hogy rám nézz. Szégyenletes kis féreg. - Megrúgott. A földre kerültem, a harag pedig tovább nőtt bennem. - Úgy viselkedsz, mintha lenne jogod élni. De örülj, hogy ennyivel megúszod. - Az arcomba hajolt. A lehelete büdös volt, hányingerem volt tőle. - Anyádról már nem mondható el ugyanez. Ő keservesen megkeserüli az engedetlenségedet.

Ezután olyat tettem, ami megváltoztatta a helyzetem. Azt, hogy hogyan viszonyulnak hozzám a többiek. És hogy kit sodortam veszélybe. De már nem bírtam. A könnyeimmel küszködtem.

- Rendben, tedd csak meg. Öld meg! Kínozd halálra! De had mondjak valamit! Amint meghal, nem lesz mivel sarokba szorítanod engem. És akkor szabad leszek. Az első tettem pedig az lesz, hogy bosszút állok érte. Az egész szövetségen. Megöllek mindnyájatokat!

Fejbe rúgott engem. Csak annyit láttam, hogy feláll és a többiekhez fordul.

- Igaza van. Egy túsz nem elég. Hozzatok még kettőt.