BNHA - Eltűnt gyermek

Vissza a valóságba

Nem sokat jártam ki. Nem is akartam. És hogy mi az oka? Hogy a házunk előtt táborozó újságosok miatt? Vagy azok miatt az emberek miatt, akik még mindig dühösek rám és megvetnek? Azok miatt, akik sajnálkozva néznek engem, amikor meglátják a billogot? Nem. Egyik sem. Az egyszerű oka annak, hogy nem nagyon jártam ki, az volt, hogy minden ott volt nekem, egy helyen. A szüleim. És Deku is hozzánk költözött az anyjával egy kis időre. Amíg nem találnak új lakást. Érthető okokból, nem akartak visszamenni a régibe. És mi támogattuk őket. Így most nálunk laknak. 

Viszont a mai nap ez az állapot megváltozott. Ugyanis ma visszamentünk az iskolába. Reggel mindketten nagyon izgultunk, majd az iskola felé sétálva beszélgettünk.

- És mondd, Kacchan. Milyen az iskola? Nagy? Hasonlít az U. A.-re?

- Nem igazán. Ez egy egyszintes, kis gimnázium, általános ismereteket tanítanak benne. Amikor átjelentkezés volt, indítottak egy hős klubbot, de nem vette senki igazán komolyan, szóval nem lett volna értelme csatlakozni. 

- Ahha... És még kik jelentkeztek ebbe a suliba?

- Nos, Kirishima, Uraraka-san, Todoroki-kun és Iida-kun is ebbe az iskolába jött. Sokszor segítettek nekem, hogy úgy tegyek, mintha lenne erőm. - Félre fordította a fejét.

- Sajnálom. - Vigyorogva rácsimpaszkodtam.

- Miért kérsz bocsánatot? Hiszen most van erőm. Sokkal kevesebb időt kellett így töltenem, mint neked. Ráadásul visszaszereztelek. 

- Nem szereztél vissza. - Döbbenten rátekintettem, de ő csak kedvesen mosolygott. - El sem vesztettél.

Ekkor értünk be az iskolához. Vettünk egy nagy levegőt és beléptünk. Végig mentünk a folyosókon és lesütöttük a szemünket. 

- Kacchan... Valami baj van velem. Úgy érzem, mindenki minket bámul.

- Nincs bajod. Tényleg minket bámulnak. - De mégis mire számítottunk? Két volt tagja a Gonosztevők Szövetségének, akik most tiszteletbeli hősök, egyikük All Might erejét birtokolja, míg a másik... A másikról csak annyit tudnak, hogy sok heg van rajta. Hirtelen előttünk termett két láb. Felnéztem. Egy hosszú, fekete hajú lánnyal álltam szemben, aki dühösen méregetett minket. 

-Vhoa! Ha tekintettel ölni lehetne, te már egy tucatszor kinyírtál volna minket. Mázli, hogy nem ez a szupererőd. - Ismertem őt. Shisaka Yukira. Már akkor is folyton engem méregetett és próbált nekem beszólni, amikor még nem tudták, mit műveltem a Szövetségben. Nem tudtam, most mire számítsak. 

- No lám, lám, lám. A két szupergonosz. Együtt. És mindketten a Shosuo falai között. Micsoda látvány! Hogy lehet, hogy a fotósok még nem kaptak el titeket? - Válasz: Hátsó ajtó. De ezt neki nem kellett tudnia. - Deku elbújt mögém. Nosztalgikus érzés kerített hatalmába, de inkáb legyőztem, és a lány felé fordultam.

- Mit akarsz? Nem szeretnénk bajt. Csak végig akarjuk csinálni még ezt a fél évet. Utána akár el is felejthetsz minket. Csak addig hagyj békén. - Fél év múlva felépül az U. A. Már mindenki várta, de főleg mi ketten. Akkor legalább kollégium lesz, és nem kell a kíváncsi tekintetektől tartanunk. 

- Hmmm? Tényleg? Pedig nagyon élveztétek a Szövetséget. Hány embert öltetek meg? - Megdermedtem és éreztem, hogy Dekuval is ugyanez történik. Nyílt titok volt, hogy bizonyára gyilkolnunk is kellett a Szövetség keretein belül, de ezt még soha senki nem használta fel ellenünk. Mi pedig nem adtunk sajtótájékoztatót arról, hogy mi történt. Az emberek számára rejtély, mit csináltunk, vagy hogy mit éreztünk. Csak annyit tudtak, hogy tagok voltunk, tettük, amit mondtak, de közben információt adtunk ki. És volt bennük annyi emberség, hogy ezt nem tették szóvá. 

Kivéve ezt a lányt. Mi baja velünk?

Szerencsére ekkor megjelentek a barátaink és felfogva a helyzetet a segítségünkre siettek.

- Hé! Mi bajod a barátainkkal?

- Őket nevezitek ti barátnak? Ez undorító! Hiszen ők a gonosztevőkkel vannak!

- Nem vagyunk velük! Csatlakoztunk hozzájuk, hogy mihamarabb megsemmisítsük őket. 

- Ezt mondd azoknak az embereknek, akiket megöltetek. Vagy mondd a családjuknak! Mondd a szemükbe! - Ez fájt. Jól tudom hogy sok ember elveszítette a szerettét, a Szövetség miatt, ez még mindig kísért a rémálmaimban. 

Szerencsére ekkor megszólalt a csengő és mindegyikünk elrohant órára. A tanárok elsiettek mellettünk, így nem mert tovább szapulni minket a lány. De az, amit mondott beágyazta magát a szívembe. Mert tudtam, hogy igaza van. Hogy ne tudtam volna? 

A barátaim mellém léptek és megöleltek.

- Annyira hiányoztatok! Csak a híradóból tudtuk meg, hogy felébredtetek és nem mehettünk el hozzátok, mert mindenhol ott volt a sajtó! Meséljetek! Mi volt?

És akkor elindultunk a terem felé, közben folyamatosan mesélve a történeteket. Ők pedig nevettek. Egy csodálatos kezdése lett volna az új életnek. 

Ha nem lett volna Shisaka Yukira