BNHA - Eltűnt gyermek

Deku emlékei - 1.rész

Fájt a fejem. És hányingerem volt. Ki akartam jutni innen. Innen... Honnan is? Az utolsó, amire emlékszem, hogy kórházban vagyok és Aizawa-sensei kiabál. 

Odakaptam a kezemet a fejemhez, de valami nem stimmelt. A kezem tele volt vágásokkal, a hajam pedig rövid és göndör volt... Körbe néztem. Az utcán voltam. Odarohantam egy kirakat üvegéhez, majd földbe gyökerezett a lábam. Deku! Mit keres itt?

Megmozdítottam a karomat, mire ő is megmozdult. Nem lehet... ÉN VAGYOK DEKU??? 

Utána minden beugrott. Ezek Deku emlékei. Körbe néztem. Az emberek gyűlölködő pillantást vetettek rám. Megnéztem az újságos bódét. A címlapon All Might szerepelt, fölötte óriási betűkkel. ' Ellopták az első számú hős erejét. A bűnös egy középiskolás'. Tehát, itt tartunk. Amikor már elmondtam az embereknek, hogy miért veszett el All Might ereje, de még nem fogták el Dekut. Azután megláttam a dátumot. 

MA TŰNIK EL DEKU! 

Megnéztem a telefont. Az utolsó üzenet az anyjának szólt, hogy már úton van hazafelé. Szépen tovább indultam. Nem szabad úgy viselkednem, ahogy én tennem. Úgy kell viselkednem, mint Deku. 

De nem volt könnyű. Folyamatosan hallottam a hátam mögül a suttogásokat. Erőtolvaj. All Might. Szégyen. Egyre jobban behúztam a nyakamat és a földet pásztáztam. Meggyorsítottam a lépteimet. Hát ezt kellett kibírnia? És az osztályban mégis mosolygott. 

Hirtelen valaki nekem jött. Elmotyogtam egy bocsánat kérést és már kerültem volna ki, de megragadta a karomat és elvonszolt egy sikátorba. 

Mikor végre sikerült kitépnem a karomat a szorításából, rá néztem. Shigaraki Tomura.

- Na, mi az? Nem kiabálsz segítségért? - A szavak úgy buggyantak ki a számból, hogy nem is figyeltem. 

- Nem kiabálok segítségért, mert senki nem jönne. De a rendőrséget még mindig hívhatom. Vagy a tanáraimat. Szóval engedjen el!

- Sajnálom, de ez nem ilyen könnyű. Miket beszélek? Egyáltalán nem sajnálom. Két választási lehetőséged van. Az első: Most szépen önszántadból velem jössz, és csatlakozol hozzánk. Szükségünk van All Might erejére. 

- Ez az ajánlatot elutasítom. Jó nekem az az élet, amim van.

- Még akkor is, ha szemétként bánnak veled? - Tudtam, hogy igaza van. De bólintottam.

- Akkor is, ha szemétként bánnak velem. Ők nem tudják a részleteket, így nem is lehetek dühös rájuk, hogy engem hibáztatnak a kedvenc hősük elvesztéséért. Szóval az ajánlatot visszautasítom.

- Akkor nem maradt más választás. A második lehetőség lép életbe. - Ördögien vigyorgott rám. - Elrabolunk és ráveszünk, hogy csatlakozz hozzánk. - Majd fejen vágott. Elsötétült előttem a világ.

Mikor felébredtem, minden izmom fájt. Ki voltak feszítve a karjaim és a lábaimat a földhöz kötötték. Nem tudtam mozogni. A nyakamat lehúzta valami. Fogadjunk, hogy.... És bingó! Megint egy erőelvonó. Most már tényleg nekem kéne lennem a reklámarcának...

Mélázásomból a nyíló ajtó zavart fel. Toga Himiko lépett be, mögötte Shigaraki Tomura. Elkezdett émelyegni a gyomrom. És hánytam. 

- Azért ennyire ne viseljen meg a megjelenésünk.

- Ugyan, főnök... Ennek semmi köze hozzánk. Csak egy kicsit beadtam neki abból a hánytatóból...

- Megkérhetnélek, hogy amíg nem adok rá engedélyt, ne nyúlj hozzá?

- Na.... Pedig én annyira megdolgoztam már érte....

- Nem azt mondtam, hogy soha ne nyúlj hozz, hanem hogy addig ne nyúlj hozzá, amíg engedélyt nem adok. 

- Oké, oké. Vettem. - Újból rám néztek.

- Szóval, kedves Midoriya Izuku. Kitartasz amellett, hogy nem csatlakozol hozzánk?

- Igen! Nem érdekel, mit gondolnak az emberek, én mindig is hős akartam lenni. És az is leszek. - Shigaraki odalépett elém.

- Lehetnél hős. A gonosztevők hőse. Hát nem lenne csodálatos? 

- Nem! Ti romba döntitek azt a társadalmat, amit a hősök védeni próbálnak. - Elsötétült a tekintete. 

- Hősök nem léteznek. Ezt lassan te is be fogod látni. Itt hagylak Toga gondoskodó kezei között. Kíváncsian várom, hogy meddig bírod. - Körbenéztem. A falakat különböző szerszámok díszítették. Az egyik sarokban egy kemence volt. Rájöttem, hol vagyok. A kínzóterem! 

Shigaraki kiment az ajtón, majd az utolsó pillanatban még visszaszólt.

- Toga! A csonkítást mellőzd. Teljesen szükségünk van rá. 

- Na... Pedig az a legjobb...

- TOGA!

- Igen, igen. Értettem. Mellőzöm. - Shigaraki elment én meg ott maradtam. Egy őrült gimis lánnyal, aki pszihopataként vigyorgott rám.

- Úristen! El sem tudom hinni! Itt vagy előttem, és bármit tehetek veled. Hát ez csodálatos. Mivel is kezdjük...

Körbeugrálta a falakat és néha megállt egy-egy eszköz előtt. Majd továbbugrált. Mikor háromszor körbement a termen megállt és engem kezdett el vizslatni.

- Mivel szeretlek téged, ezért valami igazán különlegessel akarok kezdeni.

Mi??? Szeret??? Engem??? Ez a pszihopata? Nem akartam elhinni, amit hallok.

- Bár most, hogy megnézlek, először is el kell távolítanunk a pólódat. Különben nem férek oda a testedhez. Az pedig naggggyon rossz lenne. 

Levett egy ollót az egyik szögről, majd mögém lépett. Az oldalamnál kezdte el vágni, és közben folyamatosan simogatott engem. Ennek meg mi baja? 

- Alig tudom elhinni, hogy itt vagy. Már annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot. Imádom az izmos felsőtestedet. Alig várom hogy tele legyen általam okozott sebekkel. És a pillanat, amikor majd a kiabálásod betölti a termet... Tűkön ülök. 

Mikor a pólóm maradékát ledobta a földre, rögtön a késekhez ment és levett egyet. Elkezdtem remegni a félelemtől. Toga ott állt előttem, kezében késsel és csak nézett engem. 

- A tested csak az enyém lesz. - És belém szúrta a kést. Csak Deku üvöltését hallottam, ahogy kiabál.