BNHA - Eltűnt gyermek

Kém

Körbe néztem. Csak négyen voltunk a teremben, de az, aki eddig itt volt és levette rólam a sisakot, éppen kiment az ajtón, szóval csak hárman maradtunk. Aizawa-sensei, én és... És Deku. Kikerekedett a szemem. 

- Miért van belőlem kettő? - A sensei döbbenten nézett engem, majd zavartan köhintett.

- Bakugou-kun, nincsen belőled kettő. Csak egy. 

- Én nem Bakugou vagyok, hanem Midoriya! És mit keresek kórházban? 

Néma csend. Csak nézett engem, majd odalépett a mellettem álló polchoz és egy tükröt nyomott a kezembe. Belenéztem. Kacchant nézett velem szembe. El akartam dobni, úgy megijedtem, de ő ugyanazt a mozdulatot tette meg a tükörben, amit én. Csak ültem... És nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

- Mi... Miért vagyok én Kacchan?

- Azért, mert te Bakugou Katsuki vagy, nem Midoriya Izuku. Csak elvállaltad, hogy rád rakjanak emlék átömlesztőt, így átélted Midoriya-kun emlékeit. Sajnos túl későn érkeztem és akkor már altattak téged, de nem ébreszthettünk fel 24 órán belül, különben veszélyben lettél volna. ÍGy vártunk és közben átnéztük Midoriya-kun emlékeit. Fel is vettük kazettára, hogy felhasználhassuk majd a Szövetség ellen. - Ez túl sok információ volt egyszerre. Megszédültem, így inkább visszadőltem az ágyra. A sensei aggódva odalépett hozzám. - Minden rendben?

- Nem. - Kezdtek felderengeni az emlékek. A barátaim, az őrült tudós, a gonosz rendőr, ahogy felrakják rám a sisakot majd beront Aizawa-sensei. Tényleg én vagyok Kacchan. Akkormégis miért érzem magam ennyire rosszul?

A fejem fájt. Rátettem a kezem, hogy lehűsítsem a lüktető érzést, de nem sokat segített.

- Mi történt azóta, hogy alszom?

- Nem sok minden. Először mindenki nézte az emlékeit a monitoron keresztül, de amikor Uraraka-san elhányta magát, kiküldtem őket. Nem volt nekik való az, amit átéltetek.

- Szóval, őt is kényszerítették. - Ránéztem a mellettem fekvő fiúra, aki békésen aludt. Semmit nem érzett, csak egy könnycsepp csillogott a szeme sarkában. Le akartam törölni. 

A sensei figyelt engem egy ideig, majd odalépett Dekuhoz és letörölte a cseppet. Bólintottam, hogy köszönöm, ő pedig visszaült a székére. 

- Amikor az emlékeiben jártam, sok mindent átéltem. Azt a fájdalmat, amit én is, azt a szenvedést, amit az okozott neki, hogy ellenségként tekintettünk rá. Vagy hogy úgy kellett viselkednie, ahogy. A kényszer, hogy nem lehet az, aki akar. De Sensei.... Mi volt a kapszulában?

Egy ideig habozott, majd meglátta a kétségbe esett tekintetem.

- Információk. Adatok a Szövetség terveiről, hogy mikor mit terveznek. - Ledermedtem. Tehát ő volt a másik.

- A másik kém... Deku volt? - Bólintott. - Igen, ő. Azután, hogy rákényszerítettek téged a csatlakozásra, ő szabadabban mozoghatott, mint addig. És ezt kihasználva információkat juttatott el hozzánk. Azokban a kapszulákban, amik nálad voltak, nagyon értékes dolgokat mondott el. Abban, amit először adott neked, benne volt, hogy miket tervez a következő hónapban a Szövetség. A másikban benne volt All for One tartózkodási helye. Azért tudtuk elkapni Shigaraki Tomurát is, mert már tudtuk, hol van a mestere. 

- És mióta adta át az információkat? - A gép felé intett, ami mellettem állt.

- Az volt az első alkalom, amit te is átéltél. Abban a kapszulában már írt arról, hogy a Szövetség meg tervezi támadni az iskolát. Neki köszönhetően küldtük el a diákokat, így csak néhányan maradtunk. De addig nem tehettünk semmit, amíg nem találtuk meg All for One-t. Az iskola robbantásánál is átadott információkat. Miközben harcoltunk egymással, odacsempészte a kezembe. - Akkor engem miért kellett megcsókolnia? - Ami abban volt, az nagyon megrendített minket. Írt arról, hogy milyen módszereket használnak a megfélemlítésre a Szövetségben, továbbá, hogy kicsoda Naifu Nage. Azt is megírta, hogy egyre jobban elveszíted magadat és hogy aggódik érted. Azután megadta a cella helyét. És mi egy hétre rá visszahoztunk.

- Szóval, magam mindig is tudta, hogy ki voltam?

- Igen, de ez nem elég. Azt akartam, hogy te magad mondd el nekem, még ha kell is hozzá egy kis rásegítés. Viszont az igazgató nem tudta. És így szeme tudtál nézni magaddal. Nem?

Végig gondoltam a dolgokat, amiket mondott. Valóban, én döntöttem afelől, hogy elmondom. És ennek hála már el mertem fogadni azt, hogy az is én vagyok. Nem tudom, hogy mit érzett Deku azután a nap után, hogy odaadta a kapszulát, de már volt róla sejtésem. 

Félelem. Fájdalom. Aggódás. Szinte az összes negatív érzelmet fel tudnám sorolni, ha az akkor érzelmeit kéne jellemeznem. És mégis. Ő csinálta tovább. Óriási lelki erőről tett tanúbizonyságot, és nem hagyta el magát. Végig az a Deku maradt, akit szerettem. Aki a legjobb barátom volt. 

- Sensei!

- Igen?

- Azt mondtad, hogy az a gyermek, aki akkor volt, eltűnt. 

- Ezt mondtam. 

- De nem tűnt el.

- Nem. 

- Végig ott volt. - És én nem vettem észre.