BNHA - Eltűnt gyermek

Kutatás

Rekord idő alatt értünk a kórházhoz, ahol már várt minket a sensei. Végig rohantunk a folyosókon, majd a nővérek legnagyobb ijedelmére berontottunk a kórterembe. 

És ott feküdt. a kezei gipszben, az arca befáslizva. szemei csukva voltak. Aludt. Odaléptem mellé és ráraktam a kezemet a karjára, a rákötött infúzió fölött. Mi lett belőle? Hogyan lettünk ennyire mások? Mintha szerepet cseréltünk volna. Az emberek mindig is könnyen ki tudták nézni belőlem, hogy gonoszságokat művelek, és bevallom, ezt nem is cáfoltam meg. Erre az előttem fekvő ismerősöm a legjobb példa. Mindig vidám volt. Élettel teli. Még akkor sem lombozódott le, amikor kiderült, hogy nincsen képessége és nem is lesz. Ő csak tovább nézett engem, és rohant utánam. Mindent leírt a füzetébe. És most. 

Itt fekszik előttem, szinte az egész teste be van kötözve. Alszik, de ha felébredne, olyan démoni szemekkel nézne rám, amitől kiráz a hideg, akárhányszor látom. de csak alszik. Mert ha felébredne, olyan kínokat kéne átélnie, amiket nem bírna elviselni a szervezete és belehalna. 

Megnéztük a kórlapját. Amikor megtámadták az épületet, ahol voltak, Deku mindent megtett, hogy távol tartsa őket. De az épület rá omlott. Csoda, hogy még életben van. Na igen. Azok a csodák. Egy kicsit közelebb hajoltam az arcához. Mintha...

Hirtelen felkaptam a fejemet a telefoncsörgésre, ami Aizawa-sensei zsebéből jött. Felvette.

- Mit akarsz? Fontos dolgom van... Máris? Nem ér rá később?... Jó, jó, nem kell folyamatosan magyaráznod. Megértettem. Indulok. - Letette, majd felénk fordult. - Gyerekek! Sürgősen el kell mennem, hogy megbeszéljük mi lesz All for One sorsa. Az ügy nem tűrhet halasztást. Kérlek, itt várjatok meg, amíg vissza nem jövök. Szeretnék valami fontosat mondani nektek. - Majd kiviharzott a teremből. 

Csendben néztük, a régi barátunkat, aki rossz útra tévedt. És ezért most éppen a poklokat járja meg. Csak az ágy melletti monitor halk csipogása jelezte, hogy mikor dobban a szíve. 

Hirtelen becsörtettek a termbe. Csodálkozva fordultunk feléjük. Egy rendőr volt. És egy különösen öltözött tudós. Hogy is mondjam... Megvan! Úgy nézett ki, mint a filmekben az őrült tudósok. Szó szerint. A rendőr tombolt.

- HOGY MERÉSZELTEK IDE GYEREKEK BEJÖNNI, ENGEDÉLY NÉLKÜL? ÉS MIÉRT NINCSEN EZ A BŰNÖZŐ MEGBILINCSELVE? AZONNAL KÖVETELEM A MAGYARÁZATOT! - Rám nézett. Elsápadt. Tehát tudja, ki vagyok. Vagy pontosabban szólva, hogy kit ismernek fel bennem az emberek. 

- Na...Naifu... Nage... - Közönyös arcot vágtam. Ideje egy kis színészkedésnek. 

- Látom, felismert engem. Gratulálok. Akkor azt i tudnia kéne, hogy egy kórteremben nem kiabálunk, főleg nem egy alvó beteg jelenlétében.  - KÖzelebb léptem hozzá. Az eddig piros arca, paprika vörösbe váltott. Majd cékla lilába. Cékla... Jól esne most egy kis cékla. Talán sütve? 

-MÉGHOGY BETEG! HISZEN EZ EGY BŰNÖZŐ! AZT SEM ÉRDEMLI MEG, HOGY ELTAPOSSUK A FÖLDBE - oldalra döntöttem a fejemet. 

- Szóval ön így gondolja? Elég érdekes az életszemlélete. Egy hirtelen mozdulattal előkaptam a zsebemből az egyik dobókésemet, amit gyorsan elraktam, mielőtt még elindultunk, majd a rendőr mögé kerülve befogtam a szemét a bal kezemmel, és hátrahajtottam a fejét, majd a jobb kezemmel gyengéden hozzá érintettem a kést a nyakához. Na jó. Nem hazudok. Belenyomtam a kést a torkába, annyira, hogy még éppen kapjon levegőt. A vére kiserkent, és lefolyt a csuklómon. - Ennyi erővel én is bármikor megölhetem magát. Hiszen még arra sem érdemes, hogy beletapossam a földbe. Sajnálom a tisztítószert, amit majd azért kell elpazarolnom, hogy letakarítsam a késemről a vérét. - Így maradtam egy fél percig. Mikor már tudtam, hogy megjegyezte a leckét, elvettem a kést és elengedtem. - Vagy, legalábbis mondhatnám ezt. De nem teszem. Mert én tisztelem az emberi életeket. Egyesekkel ellentétben.

- Te... Te sem vagy jobb... Te is közéjük tartozol... Add meg magadat, hogy letartóztathassalak. 

- Mélységesen sajnálom, de nem fogok eleget tenni a kérésének. Ugyanis engedéllyel vagyok itt. Csak hívja fel Aizawa-sensei. - Nem szólt semmit, csak rendezte a ruháit, hogy összeszedje a méltóságát. Valahonnan mélyről. Jó mélyről, ahová eltiportam. 

- Ezt a bűnözőt az ágyon viszont akkor is letartóztatjuk. 

- Nem.

- Ezt nem maga dönti el, Naifu Nage. Ki kell vallatnunk

- Nem, amíg én azt nem mondom. Ő most alszik. Ha felébred, megint kínlódni fog a fájdalomtól. Azt pedig maga sem engedheti meg, igaz? Biztos vagyok benne, hogy van egy módja annak, hogy megvizsgálják az emlékeit alvás közben. - Hirtelen megszólalt az őrült doki. 

- Tulajdonképpen van egy módszer. Én fejlesztettem ki. 

- És mit csinál?

- Nos, ha pontosak akarunk lenni, akkor az alany emlékei áttölti egy másik ember agyába, aki lehetőleg hasonló lelkületű. Ezután a másik átéli az alany emlékeit, mintha a sajátjai lennének. Mivel a másik ember tudatánál van, így azt, amit ő átél, ki tudjuk vetíteni egy monitoron keresztül, így nem csak egy ember élheti át az egészet. Nos, tömören ennyi.

- És van kockázat?

- Kockázat mindig van, a kérdés, hogy mennyi és minek. Itt a legnagyobb veszélyben az lesz, akibe áttöltjük az emlékeket, mivel egy teljesen új személyiséget kap. Minden kis ellenkezés az alany tetteivel szemben összetörheti az emlékeket, ezzel örökre benne hagyva a másikat. - Elgondolkoztam. Nem fogom hagyni, hogy bántsák Dekut. De azt sem akarom, hogy más veszélybe kerüljön. Egy megoldás van. Biztos voltam a dolgomban.

- Rendben, megcsináljuk. De én leszek a másik ember, mivel meglehetősen sokat mozogtam abban a közegben, amiben ő is. - A tudós bólintott egyet.

- Minél inkább hasonlít a személyiséged és az élményeid az alanyéhoz, annál kisebb a kockázat. Mivel te is gonosz vagy meg ő is, ezért minimalizáljuk ezzel a kockázatokat. 

Szóval, minél gonoszabb, annál kisebb a kockázat. Lehet, hogy inkább a rendőrt kéne beküldeni a helyemre. Odamentem Dekuhoz, majd alaposan megnéztem az arcát. Mintha...

Felegyenesedtem. Én leszek a tökéletes erre a feladatra. 

Felkészítettek, majd lefektettek egy ágyra. Egy sisakot feltettek a fejemre, és lassan éreztem, hogy álomba merülök. Még hallottam, az ajtócsapódást és hogy valaki beront a terembe. 

- Mit művelnek??? - Aizawa-sensei hangja. 

És álomba merültem