BNHA - Eltűnt gyermek

Egy év

Elmondtam a hősöknek mindent, néhány kivétellel. Elmondtam, hogy kikkel találkoztam a szövetségben, elmondtam, hogy ki milyen szerepet tölt be. Elmondtam az edzések által megismert gyenge pontokat. De azt nem mondtam el, hogy engem is elküldtek egy bevetésre. Az Kirishima és az én titkom maradt. 

A sebeimet igyekeztek begyógyítani, de nem volt nagy segítség. Kértem őket, hogy legalább a vállamon levő billogot szedjék le, de mondtak valami orvosi zagyvaságot, hogy nem tehetik meg és hogy én is hagyjam békén, mert csak még rosszabb lesz. A többi heg is rajtam maradt. Azt mondták, hogy bárki látott is el, az mindent bevetett a gyors felépülésemért. Ezért úgy döntöttek, hogy kiengednek, bár még pár hétig kenegetnem kell és gézzel betekernem a sebeket.

A kórházban az utolsó napomat töltöttem, amikor Kirishima benyitott. Csodálkozva néztem rá. Azt beszéltük meg, hogy holnap találkozunk, az iskoláról szóló tájékoztatón. Leült a székre és elkezdett beszélni.

- Úgy véljük, hogy az lenne a legjobb neked, ha elmondjuk, mi volt az iskolában, azóta, hogy te eltűntél. Először akkor hallottunk az eltűnésedről, amikor aznap felkeresett minket a  rendőrség. Mindenki ki volt akadva. Tudtuk, hogy Erőtolvajhoz van köze, de képtelenek voltunk bizonyítani. Csak én tizenkettő alkalommal kutattam át az otthonodat, hogy megtaláljalak. Az ágyad bevetetlen volt, a fogkefédet pedig csak lecsaptad az asztalra, ki sem mostad. Minden egyes részlet az agyamba égett. És mégsem találtunk semmit.

- Ne csodálkozz. Akkor kaptak el, amikor kiléptem a házból.

- Igen, most már tudjuk. Mindenki le volt törve. Téged kerestünk folyamatosan, de semmit nem találtunk. Az órák alatt is azt beszéltük, hogy hogyan tudnánk megtalálni, így a sensei végül úgy döntött, hogy ennek szenteljük az órákat, mert képtelen voltunk figyelni. Ez az állapot hét hónapon át tartott. És aztán...

- Mi történt? 

- Nos, megtaláltuk a holttestedet egy sikátorban. Legalábbis azt hittük, hogy te vagy az. Ugyanúgy nézett ki, mint te, még a DNS is egyezett. - Akaratlanul végig simítottam a hajamon. Még mindig rövidebb volt, mint amikor elfogtak. - A testet Erőtolvaj stílusában ölték meg, a szívét kitépték, még amikor dobogott és a két mellkasán nyugodó kéz alá helyezték. Az egész osztály ott volt a temetéseden. A szüleid sírtak. - Az anyám sírt? Ezt nem hinném... - Nem... - Kirishima hangja elcsuklott. Alig tudta visszafogni a sírást. - Képtelenek voltunk elfogadni azt, hogy Deku megölt téged. - Most használta Deku becenevét először valaki más a jelenlétemben. Furcsa érzés volt. - Utána bosszút akartunk állni. Folyamatosan edzettünk. Aztán egyik nap Aizawa - sensei kijelentette, hogy aznap elmegyünk kirándulni, bár senki nem akart menni. Hárman, Uraraka-san, Todoroki-kun és én úgy döntöttünk, hogy ezt az alkalmat kihasználva megpróbálunk találni néhány fontos információt, így Sensei velünk maradt. És aztán felrobbant az iskola.

Lesütöttem a szememet. Ezt az évet teljesen máshogy éltük meg. 

- Mi történt utána?

- Nos, minket elhoztak a kórházba, hogy meggyógyítsanak, a többiek pedig dühösek voltak. Meg akarták bosszulni a halálodat. Én pedig semmit nem mondhattam. Aztán rá egy héttel kaptam a hírt, hogy a hősök rajta ütnek a Gonosztevők Szövetségének egy épületén. Nagyon féltem, hogy mi fog történni. Aztán felhívtak, hogy megtaláltak téged. Nem tudtam, hogy mit reagáljak rá. Féltem. Bár azzal, hogy azt mondtam, nem láttam az arcodat, bebiztosítottam magam, de nem tudtam, hogy mennyire hisznek neked, ha gonosztevőként kezelnek. Azután mondták, hogy kórházban vagy, és kb ennyi. Kihagytam valamit?

- És azt, amit értem megtettek, miért nem tudták megtenni Dekuért? - Félrenézett.

- Elvette az első számú hős erejét, önös célokra használta fel, elfogott téged, megkínzott, és neked ez az egyetlen kérdésed?

- Igen. - Nagyot sóhajtott. A kórház mindenkit sóhajtozásra késztet?

- Nagy részét érte is megtettük, csak te el voltál foglalva a saját kutatásoddal. Érdekel még valami?

- A szüleim. Hogy viselték ezt az egészet?

- Nos, az apád folyamatosan aggódott. Az anyád meg... Nos, ő mindennap bement a rendőrségre és leüvöltötte a fejüket hogy miért nem találtak meg még téged. Utána meghaltál, és róluk már nem hallottunk semmit. Azt pedig, hogy megtaláltak téged... BASSZUS! - Kikerekedett a szeme.

- Mi az? 

- Elfelejtettünk szólni a szüleidnek, hogy megtaláltunk. 

- MI A FRANC! HOGY FELEJTHETTÉTEK EL???

- Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy nyomokat keressünk, amik elvezetnek a szövetség új szálláshelyére... Ezt az apró részletet elfelejtettük.

- EZ NEM EGY APRÓ RÉSZLET TE HÜLYE!!! - Erre ő elmosolyodott. 

- Legalább most már önmagad vagy. - Szerettem volna válaszolni rá valami epéset, de egy kopogás félbeszakított. Egy nővér jött be.

- Ideje a hegeket újrakötni.

- EGY NŐ NE AKARJON NEKEM KÖTÉST CSERÉLNI! Majd megcsinálom magamnak. - Felhúzta az orrát, de letette mellém a kötéseket, majd kiment. - Kirishima eddig bírta. Kiszakadt belőle a röhögés. Én eközben azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom egyedül lecserélni ezeket.

- Hát igen, hiányoztál. - Ja! Itt van Kirishima. Húzzunk hasznot belőle. Elkezdtem levenni a régi kötéseket.

- Kussolj és segíts lecserélni ezeket az izéket. - Végre megszabadultam tőle, majd hátat fordítottam Kirishimának, hogy be tudja kenni egy gyógykenőccsel a hátamat. Mikor befejeztem a mozdulatot, egy szisszenést hallottam.

- Mi történt?

- Haver! Megmondták nekem, hogy sok heged van, de azt hittem, hogy a karod a legrosszabb. De ez... - Végigsimított a hátamon. Sokszor nem éreztem az érintését mivel pár helyen elhalt a bőröm. - Ez sokkal rosszabb, mint a karod. Ez ostor? - Nem akartam hallani a sajnálkozását. Mindenki így tekintett rám. Lazán fogtam egy párnát és nemes egyszerűséggel a hátam mögé hajítottam. Egy puffanás jelezte, hogy célba találtam.

- Fogd már be és kenj.

- Hallod, a krémbe esett a párna.

- Kit érdekel? Csak kenj. - Hupsz...