BNHA - Eltűnt gyermek

Meglepetés

Hű... Most érte el a történetem az ezer megtekintést. Mindenkinek köszönöm, aki olvassa. Imádlak titeket.

Dekuval értetlenül néztünk egymásra. Aizawa-sensei megindult a folyosón, mi pedig csendben követtük őt. Végig vezetett a sürgősségin, át az ortopédián, majd megállt egy terem előtt. Megnéztük, mi van kiírva. 'Váróterem'. Összenéztünk, de akkor a sensei hirtelen megfordult.

- Kérlek, várjatok itt, amíg be nem hívlak titeket. - Megráztam a fejem.

- Mégis mi ez az egész, sensei? - Elmosolyodott.

- Majd mindjárt megtudjátok. - Belépett a terembe, de nem hagyta, hogy mi is bekukkantsunk, gyorsan becsukta maga után az ajtót. Mi pedig csak értetlenül bámultunk. Deku zavartan megvakarta a tarkóját.

- Izé.... Kacchan? Te tudod, hogy mi készül?

- Ha tudnám, nem lennék ennyire befeszülve. Vajon mit akarhat?

- Hát, ezt majd mindjárt meglátjuk. - Elmosolyodott. - Legrosszabb esetben letartóztatnak minket és börtönbe vetnek, ahol összefutunk a Gonosztevők Szövetségével és ők megölnek minket, mert árulónak tituláltak. Legrosszabb esetben. - Lesápadtam. Még szerettem volna élni egy kicsit.

- Azért remélem, hogy nem ez fog megtörténni. - Az ajtó résnyire kinyílt. Hallottuk a kiszűrődő hangokat. Aizawa-sensei beszélt.

- És most, kérem fogadják szeretettel azt a két hőst, akiknek köszönhetjük a Gonosztevők Szövetségének felszámolását. Kérlek benneteket, lépjetek beljebb. - Megfogtam a kilincset és Dekura néztem.

- Örökké barátok?

- Örökké barátok. - Majd kinyitottam az ajtót és beléptünk a terembe. Hirtelen erős fény villant a szemembe, megvakultam egy pillanatra. Azután sötét lett. Körbenéztem. 

Mindenhol újságírók voltak, fotósok és még egy kamerás is volt benn. A tévétől. Ezek szerint, ez egy sajtótájékoztató. Az emberek csak bámultak minket, a síri csöndben még a lélegzetvétel is jól hallatszott. Meg tudtam volna számolni az embereket az alapján. Végül a sensei szólalt meg.

- Kérlek, gyertek fel ide, mellém. - Engedelmesen felsétáltunk az emelvényre, amin ő is állt és megálltunk mellette. Visszavette a szót. - Ez a két fiatal megmutatva bátorságukat és elszántságukat, információkat adtak át nekünk a Szövetségről. Mindketten hazafias munkát végeztek, nélkülük nem tudtuk volna elkapni a tagokat. Ezt a tájékoztatót azért hívtuk össze, hogy értesítsük az embereket. Ezt a két fiatalt tiszteletbeli hőssé avatjuk, az iskola elvégzése után pedig két hely várja őket a hősök soraiban. Tudjuk, hogy ez édeskevés azért, amit tettek értünk, de reméljük, hogy elfogadják. Továbbá a bűneiket, amiket a Szövetségben követtek el semmisnek tekintjük. Reméljük, hogy kitartásuk és hűségük a hősök iránt példa értékű lesz és sok ember fog még hozzájuk hasonló csodálatos emberekké nőni. És most, kérem, hallgassák meg Midoriya Izuku beszédét. - A barátom elsápadt. Nem számított erre a végkifejletre. Én pedig csak vigyorogtam. 

- Hé, Deku! Várják a beszédedet! - Szerettem szívni a vérét, és ez alól ez a helyzet sem volt kivétel. Ő pedig tettetett méreggel nézett rám. Azután vigyorogva odalépett a mikrofonhoz és a szájához emelte. 

- Te jó ég. Nem is tudom, mit mondjak. Ezt a megtiszteltetést alig bírom felfogni. Kérem, adjanak nekem egy kis időt, amíg összeszedem magamat, és utána megtartom a beszédet, amiről amúgy senki nem szólt. - Itt mérgesen nézett a senseire, aki csak megvonta a vállát. Magamban szakadtam a röhögéstől. Ezt a pehhet! Szegény Deku. Mázli, hogy neki kell beszélnie. - Addig is kérem, hallgassák meg barátom és társam beszédét, Bakugou Katsukiét. - Rám röhögött, én pedig lefagytam. 

Várj... Hogy... MI VAN???? Most komolyan arra várnak, hogy tartsak egy beszédet? Röhögve léptem a mikrofonhoz. Na, rajtam aztán nem fog ki ez a srác, akármennyire is ezt szeretné. Lazán megfogtam a mikrofont és improvizáltam.

- Azta! Jó sokan vannak. Hát, én sem készültem beszéddel szóval most improvizálnom kell, remélem megértik. Sensei ugyanis úgy hozott minket ide, hogy van egy meglepetése számunkra. Hát - Széttártam a karom - Ez aztán a meglepetés. Soha nem hittem volna, hogy tiszteletbeli hős lehetek már gimnazistaként is. De ez nem csak nekem köszönhető. Hiszen sokan ott álltak mögöttem, még a legrosszabb időkbe is. És ezt nekik köszönöm. A barátaim, a családom mind támogatott, éppen ezért egy rendkívül szerencsés embernek mondhatom magamat. Ezekben az években sokszor éreztem a helyzetet kilátástalannak, hiszen sok minden olyat tettem, amit nem akartam. De ezeknek a listáját nem fogom nyilvánosságra hozni. Ezt a pár évet nem tudom és nem is akarom elfelejteni. Mert bár sok minden rossz történt ezalatt, de jó dolgok is történtek és ezeknek a dolgoknak hála egy más ember lehetek, mint aki voltam. Hát, ennyit akartam mondani, remélem elégedettek. - Elléptem a mikrofontól és átadtam a helyem Dekunak. Ő is mosolygott.

- Nos, ezek után a szavak után mit mondhatnék én? Mindenki tudja, hogy honnan származik az erőm és ezért megvetettek. De ez már nem érdekel. Úgy vélem, bebizonyítottam, hogy ezt az erőt a jó célért szolgálom. Én nem leszek azért hős, mert ez az erőm van, én azért leszek hős, mert még amikor nem volt erőm, ezt az utat választottam. És már nem érdekel, mit gondolnak más emberek. Én én vagyok, ez az erő az enyém. És All Might maga döntött arról, hogy nekem adja. Így ezt az erőt nem vetem meg. Szeretem és használom. Az, hogy elkerültem a Szövetségbe és a tagjukká lettem, azt is az erőnk köszönhetem. Mert ők csak azt látták bennem. Viszont ez az erő adott nekem egy esélyt, hogy belülről emésszük fel az ellenséget. És mi meg is tettük. Nem érdekel, ki mit mond, ez az én erőm és a jóra használtam. Köszönöm. - Ellépett a mikrofontól és egymásra néztünk. Vigyorogva megütöttem a karját és odasuttogtam neki.

- Kössz, hogy ilyen helyzetbe kevertél. Nagyon kedves.

- Te kezdted. - Aizawa-sensei megint a mikrofonhoz lépett és most ő szólalt meg. 

- Még szeretnénk adni nektek valamit. Az alatt az idő alatt, amíg a kórházban voltatok, nem engedtünk be hozzátok senkit. Se barátokat, se rajongókat, de még a családot sem. Ezt szeretnénk kárpótolni. - Kinyílt az ajtó, amin mi is beléptünk, és All Might, meg Deku anyja lépett be. Deku elsírta magát és gondolkozás nélkül odaugrott és megölelte őket. 

Azt, hogy akkor és ott mit mondtak, soha nem tudtam meg, de nem is érdekelt. Ez az ő dolguk. Csak álltam ott magányosan, és mosolyogva figyeltem őket. El akartam menni, hogy kiörvendezhessék magukat. De akkor megszólalt valaki az ajtóban.

- Katsuki! - Megfordultam. A szüleim álltak ott. A tekintetem elhomályosodott, és odarohantam hozzájuk. Megöleltem őket, és hozzájuk bújtam, mint egy gyerek. 

Másnap az újságok címlapján azt a fotót láttam viszont, ahogy Dekuval őket öleljük