BNHA - Eltűnt gyermek

Miért tetted?

Mi ülünk az ágyon, ő pedig ott ácsorgott velünk szemben. Végül én untam meg ezt a helyzetet.

- Gyere, ülj le. - Engedelmesen letelepedett ő is az ágyra, majd végre, valahára rám nézett. - Szóval, miért tetted? Miért utálsz minket ennyire? - Meglepő hangerővel válaszolt.

- Az utálat nem kifejezés! Undorom tőletek. Megvetlek bennetek! Hányok, ha meghallom a neveteket! - Csak néztem. Azután eszembe jutottak a felnőttek. Hogy hogyan védelmezték.

- A szüleid hatása? Látva, ők hogy reagáltak...

- NE NEVEZD ŐKET A SZÜLEIMNEK! - A hirtelen felcsattanása megdöbbentett mindkettőnket. Erre nem számítottunk. Deku vette kezelésbe a helyzetet.

- Oké, oké. Szóval nem a szüleid. Akkor kik ők?

- A nevelő szüleim. - Csendben voltunk.

- Azt megkérdezhetem, hogy mi történt a szüleiddel? - És ekkor megint ránk nézett. Azokkal a haragtól izzó szemekkel.

- Ezt nektek kéne a legjobban tudnotok. Gyilkosok. - Ledermedtünk.

- Azt ne mond, hogy... - Deku nem tudta befejezni. Ez a nehéz feladat rám várt.

- MI öltük meg őket? - A lány szemében megvetés tükröződött.

- Bravó! Gratulálok, hogy kitaláltátok. Mennyi időbe is telt? Fél év? Marha jó! 

- És mond, Shisuna-san. Mit akarsz tőlünk? - Könnyek csillantak a szemében.

- Azt, hogy hozzátok vissza őket! Tönkre tettétek az életemet. Megöltétek Anyát. És utána Apát. És én akkor ott, a sötét szobában azzal vígasztaltam magamat, hogy ha egyszer elkapnak titeket, akkor megbűnhődtök a tetteitekért. Erre mi történik? Elfognak benneteket. Mindkettőtöket. De nem hogy börtönbe küldenének benneteket, nem, tiszteletbeli hőssé avatnak. És ti sz*rtok arra, amit akkor tettetek. Nem is emlékeztek azokra az emberekre, akiket megöltetek. - Eddig bírtam. 

- Kazeshuni Mikeno. Hivina Yura. - És csak soroltam a neveket. Minden egyes névnél az eszembe villant az arcuk. A fájdalomtól eltorzult, vérben ázó arcuk. Befejeztem a listámat. Dekura néztem. Ő is elkezdte sorolni a sajátját. Csak sorolta és sorolta a neveket, szüntelenül. Végül rám nézett.

- Bakugou Katsuki. Őket nem csak megöltem, de van, akit ezek közül a személyek közül életben hagytam. Viszont az életét tönkre tettem. Megint rajtam volt a sor. Elkezdtem egy sokkal hosszabb listát felmondani. Miután befejeztem ránéztem a csodálkozó lányra. 

- Ezek azoknak a hozzátartozóknak a nevei, akiknek megöltem egy szerettüket. Dekuval rémálmaink vannak. Folyamatosan azzal álmodunk, mit tettünk a Szövetségben. És ettől nem tudunk megszabadulni. - Shisuna elsírta magát.

- Akkor egyáltalán miért csatlakoztatok? Nem volt kötelező. Nem kellett volna kémkednetek. Akkor miért? - Megfogtam a karját. A sebek felvillantak a kezemen. 

- Te is láttad, milyen állapotban van a testem. Hogy milyen sebek vannak rajta. Azokat azért kaptam, mert nem akartam csatlakozni. A Szövetség mindkettőnket elkapott és megkínzott. Mind testileg, mind lelkileg. Azután a szeretteinket akarták célba venni. És azt már nem hagyhattuk. A Gonosztevők Szövetségének bábjai voltunk. És én még azt sem tudtam, hogy Deku is ilyen helyzetben van. Neki még előttem is színészkednie kellett. Nekem nem kellett. De így is folyamatosan gyötör a bűntudat azért, amit akkor tettem. Pedig nem tehettem mást. Volt, hogy még az erőmtől is megfosztottak. És én tehetetlenül vergődtem a láncaik között. Minden egyes ember, akit megöltem. Az arca beleégett az agyamba. Van aki úgy, hogy az életéért könyörög, van aki menekülés közben. Egy férfi volt az egyetlen, aki azért könyörgött nekem, hogy a lányát ne bántsam. Nem akartam. Őt sem akartam. De meg kellett tennem. Sokszor úgy felfordult a gyomrom egy-egy feladat után, hogy napokig enni sem tudtam. De csinálnom kellett. Mert különben a szeretteim haltak volna meg. - A lány rám üvöltött.

- Ehelyett az én szeretteimet ölted meg! - Csendben néztem. Az az előre ugró áll. Azok a szemek. 

- Te vagy az, ugye? A lánya annak a férfinak, akit nem érdekelt, mi lesz vele, csak a lánya biztonságban maradjon. - Megállt a sírással. Majd még hangosabban kezdett bőgni. Deku megfogta a vállamat.

- Sok rosszat tettünk az ott eltöltött idő alatt. De nem akarjuk elfelejteni. Meg akarjuk jegyezni, bármennyire is fáj, hogy másoknak ne kelljen átélniük ezt a fájdalmat. Rémálmaik vannak. És csak reménykedhetünk benne, hogy egyszer enyhébb lesz, mint most. És akkor talán végig aludhatjuk az éjszakát. De most csak annyit tudunk tenni, hogy ott vagyunk egymásnak. És még így is nehéz. Emlékszem az anyádra. Ugyanolyan az orrotok  és a hajatok színe. Folyton azért könyörgött, hogy ne öljem meg, mert vissza akar érni a lánya szülinapi bulijára. De meg kellett tennem. És csak annyit tehettem érte, hogy a testét a lehető legtávolabb vittem a házaktól. Mert nem tudtam, melyikben ünneplik azt a szülinapot. Amit én tettem tönkre. Ott volt a kezében az ajándék. Csodával határos módon nem lett véres. És ő azt kérte tőlem, hogy mielőtt meghal, had vehesse ezt a kezébe. Mert emlékezni akart rád. És ő volt az egyetlen a sok ember közül, aki mosollyal az arcán halt meg. Máig emlékszem, hogy egy notesz volt az ajándék. - Már nem  tudott sírni Shisuna. Kifogytak a könnycsatornái.

- Igen. Mindig is egy olyan noteszre vágytam. Volt rejtett zsebe, amit menőnek tartottam. Anya csak azért ment aznap este el, hogy elhozza nekem. És miattam halt meg.

- Nem. Nem miattad. Már régóta célpont volt, a sors egyszerűen úgy hozta, hogy ott és akkor halt meg. De ha az nem történt volna meg, akkor másnap veszíted el. Itt nincsen jó kimenetel. - Dekuval egymásra néztünk.

- Sajnáljuk, hogy elvettük a szüleidet. Ezt a fájdalmat nem tudjuk jóvá tenni. Viszont azt megígérhetem neked, hogy soha nem fogjuk elfelejteni őket. -Szipogott egy sort.

- Megígéred?

- Megígérem. - Egy ideig csendben ültünk. Most Shisuna-sanon volt a beszéd sora.

- Nem tudtam, min mentetek keresztül. Az emberek úgy beszéltek a tetteitekről, mintha ez egy egyszerű dolog lenne. Pedig nem az. - Rámutatott a vállamra, majd Deku nyakára. - Azok a billogok egyáltalán nem tűnnek fájdalom mentes megoldásnak. - Elmosolyodtam. 

- Érdekes módon, nem kaptunk fájdalom csillapítót. 

- Soha nem gondoltam, hogy ti is szenvedtetek az alatt az idő alatt. Azt meg még inkább nem tudtam, hogy emiatt rémálmok gyötörnek titeket. Sajnálom, amit tettem. Kérlek, bocsássatok meg. - Elvigyorodtam. 

- Ugyan! Néhány hónap... Mi az nekem? - Csak bámult rám. Nem vette a lapot, így gyorsan szóltam neki. - Vicc volt! - Rám nézett, majd elmosolyodott. Gyönyörű mosolya volt, az ember úgy érezte tőle, hogy minden rendben. Végül megszólalt.

- Tudom, nem sok és lehet hogy legszívesebben agyonvernétek érte, de ezt még megtehetem. Majd elkezdett változni. A teste megnyúlt, haja rövidebb lett és kékké változott, az arcán megjelent egy kéz. Mikor befejezte az átváltozást, ránk nézett.

- Ezennel elbocsátalak titeket a Gonosztevők Szövetségéből. Menjetek és még csak ne is emlékezzetek arra, ami itt történt. - Nem tudta egyikünk sem, mekkora szükségünk volt erre a pár szóra. Eleredtek a könnyeim, úgy megkönnyebbültem. Szégyelltem, hogy egy lány előtt sírok, így a kezembe temettem az arcom. Éreztem, hogy Deku a hátamra hajtja a fejét, és a felső nedves lett az arcánál. 

- Köszönjük. El sem tudod képzelni, mennyit jelentett ez nekünk. - Hallottam, ahogy visszaváltozik, de nem néztem fel. És még sok ideig nem tettem meg. Mert ott, abban a pillanatban azok a kötelékek, amik a Szövetséghez láncoltak, elszakadtak. Shigaraki Tomura szavai elporlasztották.