BNHA - Eltűnt gyermek

Egy kis beszélgetés

Deku ott állt előttem, zsebre tett kézzel, én viszont már éreztem, ahogy elfogy a lábamból az erő, hála a nyakamon levő eszköznek, így neki dőltem a falnak és lecsúsztam a földre.

- Mit akarsz, Deku? Nem megyek vissza a szövetségbe. - Oldalra döntötte a fejét.

- Biztos vagy benne? Most vallottad be, hogy csatlakoztál hozzánk és megtámadtad az iskolát. Közben még hazudtál is. Nem tudom te hogy állsz vele, de én ezek után mosolyogva rohannék a szövetséghez. Hiszen a rád váró büntetés még mindig kisebb, mint az évek száma, amit a börtönben kell letöltened, ezután a vallomás után.

- És ha börtönbe kell mennem? Még mindig jobb, mint a ti rabotoknak lenni. Ott legalább nem kínoznak meg.

- Biztos vagy benne? Ugyanis a Szövetségnek nem egy ismerőse van a börtönökben. Egyszerűen megkérjük, hogy segítsen, majd csak várnunk kell, hogy mikor hozzák ki a sebhelyekkel teli testedet. Hidd el, én nem tévesztem el azt, hogy hogyan néz ki az egész tested. - Megborzongtam. Senki nem tudta rajta kívül, hogy hogyan néz ki a lábam. Sokan azt sem tudják, hogy van rajta heg. Csak Deku tudja. Minden seb tökéletes elhelyezkedését.

- Meg se próbáld beetetni velem, hogy a Szövetség jobb, mint a valóság. Ideje lenne felébredned és rájönnöd, hogy amit művelsz, az ostobaság, szinte már gyerekes.

- Ostobaság? Gyerekes? Valóság? - Elröhögte magát. Ezt nem tudtam mire vélni. - Kacchan! Aki kettőnk közül álomvilágban él, az te vagy. Nem is kéne tagadnod. Még hogy hősök! Ostobaság az egész! Amint teszel egyetlen rossz lépést, rögtön megvetnek és lenéznek - Eszembe jutott az osztálytársaim arca. És az emberek arca, ahogy Dekura néztek, mialatt én világgá kürtöltem a legféltettebb titkát. Akkor ostoba voltam. Ránéztem Dekura. Már nem tudom megmenteni. Néha úgy éreztem, még megmenthetem, de utána mindig csalódnom kellett. Már rég nem az, aki volt. Én meg nem tudtam ezt elfogadni. Ha akkor ostoba voltam, akkor most meg naív. 

- Deku, én nem megyek vissza. Vállalom a tetteim következményét, ugyanis én képes vagyok egy felnőtt ember módjára normális döntéseket hozni. Még nem vagyunk felnőttek. Viszont lassan ideje lenne ráébredned, mielőtt még késő lenne, hogy lassan azokká válunk. És akkor szembe kell nézned önmagaddal. És a tetteiddel. Én megteszem.

Elridegült a tekintete. Odalépett hozzám.

- Ha ez a véleményed, akkor nincsen más választásom. - Kivett a zsebéből egy injekciós tűt. Ne! Sejtettem, mi van benne, de ő minden félelmemet beigazolta. - Ha nem jössz vissza, akkor nincsen értelme annak, hogy használd a szuper erődet. Csak gondot okoznál. - Beleszúrta a tűt a nyakamba és belém fecskendezte az anyagot. Én pedig nem tudtam semmit sem tenni. Túl sok erőmet szívta el egy a készülék. Ami most lecsatolt.  - Ha újra szeretnéd használni az erődet, akkor vissza jössz. Addig tanulj meg Dekuként élni, ahogy én tettem. Erő nélkül.  - Megjelent a háta mögött egy örvény, rajtam pedig lassan úrrá lett az az álmosság, ami a szer beadása után tör rám. 

Elém lépett, megragadta a hajamat és maga felé rántotta a fejemet. Én pedig bábként csináltam, amit akart. És fájt. Az arcomba hajolt.

- Ég veled Kacchan. - Egyre csak közeledett az arca, végül már összeértünk. És megcsókolt. Erőszakosan, semmi kegyelmet nem mutatva, majd elrántotta az arcát, az én fejemet pedig hátra hajította. Bevertem a falba. Még láttam, ahogy belép az örvénybe, de utána minden elsötétült. És csak aludtam.