BNHA - Eltűnt gyermek

Üvöltő harag

Azután a hétfői nap után a rémálmaim felerősödtek. Azokat az embereket láttam magam előtt, akikkel végeznem kellett. Láttam a kézjegyem, belevésve a testükbe. A vért, ami beborította a helyszíneket. A késeimet, amik tocsogtak benne. És végül azokat az embereket, akik elvesztettek valakit. Miattam. 

És ez az álom minden este gyötört. Üvöltve, izzadtan ébredtem, csak akkor tudtam megnyugodni egy kissé, amikor Deku mellettem aludt és láthattam őt. A békés arcát. De egy idő után az ő arcát is eltorzította a fájdalom. Neki is rémálmai voltak. A hét végére a barátaink úgy döntöttek, hogy muszáj lesz minket kimozdítaniuk a házból, különben tönkretesszük magunkat. 

Ezért elvittek minket egy bevásárlóközpontba. Semmi különöset nem csináltunk, csak elmentünk egy játékterembe, ott kiszórakoztuk magunkat, beültünk valahova enni, majd megnéztünk közösen egy filmet. Végül egy egész jó nap kerekedett belőle, de még mindig nyomott engem belül az az érzés, hogy mit tettünk. El fog ez valaha is múlni?

Nem hittem. 

Éppen kijöttünk a moziból, amikor Uraraka-san kijelentette, hogy mosdóba kell mennie. Elkísértük, de amikor odaértünk, akkor a többieknek is el kellett menniük. Túl sok üdítőt ittak. Én pedig egyedül maradtam, és csendben vártam őket. Viszont akkor valaki elém toppant. Felnézve csodálkozva jöttem rá, hogy Shisaka-san áll előttem. Kapkodta a fejét és csendben megszólalt. 

- Izé... Bakugou-kun. Szeretnék kérni tőled egy szívességet. -Fevontam a szemöldököm.

- Hallgatlak.

- Ne... Ne itt. Itt túl sok az ember. Velem tudnál jönni? - Elindult a folyosón, én pedig egy kis gondolkozás után ellöktem magam a faltól, amit eddig támasztottam, és követtem. Végigment a folyosón, bement a lépcsőházba, és elindult felfelé. Vajon mit akarhat?

Elindultam utána, és csodálkozva vettem észre, hogy a legfelső emeletet is elhagytuk. Hirtelen megállt és felém fordult. Majd kinyitotta a tetőre vezető ajtót és kiment. Követtem.

Ott fent rögtön megcsapott a szél. Üdítő volt a bent lévő állott levegő után. Körbenéztem. A lány a korlátnál állt és kifelé nézett. Odaléptem hozzá. A kilátás gyönyörű volt, a házak karokként nyújtóztak felfelé, mintha el akarnák érni az eget. Négy emelet magasan voltunk, alattunk pedig egy udvar volt. Miután kicsodálkoztam magam, rátértem a témára.

- Szóval.... Miért is hívtál engem ide? - Ő csak nézett kifelé. 

- Nos... Szeretnék kérni tőled egy szívességet.

- Igen, igen. Ezt már mondtad. De mégis milyen szívességet akarsz kérni? - Végre rám nézett. Komoly szemében harag izzott. 

- Azt akarom, hogy ugorj le a tetőről. - Várj... Hogy... MI VAN??? Felröhögtem.

- Na már ne is haragudj, de a jó nagy francokat fogok leugrani. Majd ha fagy. Miért tenném? - Felmutatott egy levelet, amit addig a zsebében tartott.

- Ez a levél a te búcsúleveled. Arról van benne szó, hogy már nem bírod elviselni a rád nehezedő nyomást és a fájdalmat, amit amiatt érzel, hogy embert öltél. Bocsánatot kérsz a világtól, amiért éltél és amiért azt tetted, amit, továbbá arra kéred a hősöket, hogy büntessék meg Midoriya Izukut azért, amit tett, hogy ő ne menjen át azon, amin te. Azt kéred, hogy zárják börtönbe, kapja meg a méltó büntetését. Bánjanak vele úgy, mint a Gonosztevők Szövetségének egy tagjával. És ebben elbúcsúzol a szeretteidtől és bocsánatot kérsz tőlük, amiért el kellett viselniük téged. - Ledermedtem. Mit akar ez a lány? Kényszeredetten felröhögtem.

- Bocsi, nem vettem a lapot, hogy ez egy vicc. - Felém lépett. A szeme még jobban izzott, mint az előbb. Túl közel volt, hátráltam egy lépést. 

- Ez nem vicc. Azt akarom, hogy ugorj le innen, hogy tartsd magadnál ezt a levelet, hogy az emberek tudják, bánod amit tettél. Hogy nem vagy képes elviselni azon emberek arcát az emlékeidben és rémálmaidban, akiket megöltél. - Még eggyel közelebb lépett. Hátráltam.

- Soha, senki nem fogja elhinni, hogy az az én kézírásom. azt sem tudod, az enyém hogyan néz ki. Ne várj lehetetlent. És ezt most azonnal fejezd be. - El akartam lépni mellette, de ő megfogott és megdöbbentő erővel az arcomat az ajtó felé fordította. Mellette... Kikerekedett a szemem. Mellette Deku volt megkötözve, aludt mint a tej. Shisaka a fülembe suttogott. 

- Ha most leugrasz, nem bántom őt. Ellenben, ha nem teszed, őt fogom ledobni helyetted. Az írás miatt pedig ne aggódj. Megvan rá a módszerem, hogy megkapjam azt, amit akarok. - Nem ellenkeztem tovább, és amikor ezt megérezte, elengedett. Felegyenesedtem, és elindultam a tető széle felé. Egy ponton nem volt korlát. Odamentem. Shisaka-san pedig szorosan követett. Odaléptem a széléhez. Arcba csapott a szél. A lány mögöttem állt. 

- Miért csinálod ezt, Shisaka-san? - Ráfonta a kezeit a vállamra. Hideg volt és nyirkos. Akár egy kígyó.

- Az okokat neked nem kell tudnod. Csak meg kell halnod. - A zsebembe csúsztatta a levelet. - Úgy. És most pedig ugorj. - Megemeltem a lábam és éreztem, ahogy gyűjti az erejét, hogy lelökjön. Majd hirtelen megéreztem a nyomást a kezei helyén, de abban a pillanatban félre léptem. Ennyi miatt nem leszek öngyilkos. Viszont a lányt hirtelen érte a mozdulatom és előre lendült. Megpróbált előre lépni, hogy megtartsa a súlyát, de a lába a levegőben lógott. Elkezdett zuhanni, én pedig utána kaptam. Nem engedem, hogy baja essen, bármit is hisz. Több életet nem segítek a túlvilágra. 

Az utolsó pillanatban sikerült megfonom a kezét. Az izmaim megfeszültek a hirtelen súlytól, de tartottam. Ő pedig könyörgőn nézett rám. 

- Ne engedj el! - Megfeszítettem az állkapcsom az erőlködéstől.

- Nem állt szándékomban. - A másik kezével megragadta a hosszú ujjú felsőmet, és megpróbálta felhúzni magát. Az anyag egy reccsenéssel leszakadt a testemről. A másik keze megint a levegőben lógott, de ő csak kitágult szemekkel nézte a testem. 

- Mik... Mik ezek a sebek?

- Azt nem kell megtudnod. És különben is. Most akarod megbeszélni? Inkább fogd meg a karom. - Engedelmesen megfogott, én pedig összegyűjtöttem az erőmet. Majd meglendítettem a karomat. A teste engedelmesen a levegőbe emelkedett, és mellettem ért földet. Viszont túllendítettem. Amíg ő visszaesett a tetőre, megcsúsztak a lábaim és nem tudtam megtartani magamat. Csak a levegőben vettem észre, hogy zuhanok. És zuhanok. Esés közben megfordultam. Még láttam, ahogy a tetőről utánam kap. De egy nap csak egy csoda történhet. Nem ért el engem. Én pedig zuhantam. 

Éreztem, ahogy becsapódik a testem. Azután elmerültem a sötétség édes örömében.