Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

18. A tinta

Sziasztok! 

Úristen, 3773 szó! Nem rossz, ugye? Ezután tényleg véleményeket kérek! :) (@magyarmennydorgo, a te véleményedre különösen kíváncsi vagyok!)

Puszi: V.

Nem aggódtam Siriusért. Sok mindent éreztem, például dühöt, egy kis büszkeséget, de aggodalmat, azt nem.

A másnap, és a hét többi napja is viharfelhőkkel és rettenetes zivatarral köszöntött ránk. Ez az idő engem mindig energiával tölt fel, szeretem az eső illatát, és még az sem érdekelt, hogy egy kis szél és eső is beszökik a szobába, ha kitárom az ablakot. Valami jókedv szökött belém és varázsolt éberré, végre nem csak az ételek és italok tartottak életben...

És Angelina bejelentette azt is, hogy megkaptuk az engedélyt a kviddicscsapat megalakítására. Egyetlen apróság volt, ami nem tetszett. Illetve kettő. Az egyik, hogy ez edzést jelent még ma. Igen, ebben a lucskos, sáros felhőszakadásban. Így is el kellett viselnünk a tömegnyomort, ami az eső miatt megnyitott, első emeleti termekben fogadott minket, és Hóborcot, aki tintás galacsinokat köpködött felénk; emellett még ázzunk is el. A másik, hogy McGalagonyon és Dumbledore-on keresztül érte el a kezében lobogtatott papirost a kapitány. Ha a főinspektoron múlt volna, biztos nem kapjuk meg, és biztosra vettem, hogy mindent el fog követni, hogy megvonhassa tőlünk ezt a kedvezményt. Bár nem olvastam a gondolataiban, abból, amit Fred, George és Lee mesélt, meg amit Harryéktől hallottam, simán kitelik tőle, hogy kohol valami vádat majd, minden különösebb, nyomós indok nélkül. A griffendéles csapat ugyanis nagyon erős. Emellett Umbridge lieblingjeivel sem vagyunk jóban, azaz a mardekárosokkal. Na mindegy. A többiek rendkívül boldogok voltak, úgyhogy nem akartam a károgásommal megfosztani őket ettől az örömtől. Még Fred és George is szokatlanul vidámnak és elevennek tűntek, pedig ők aztán... mindig igazán kitettek magukért.

- Winslow! - kiáltotta oda nekem a tömegben Johnson, miközben kifelé szlalomozott. - Téged is a pályán akarlak látni!

Nagyszerű. Johnson tudhatta volna, hogy annak ellenére, hogy őt nem is kedvelem annyira, a csapatért még egy tüdőgyulladást is elviselnék. Válaszolni mégsem tudtam, mert Hóborc éppen barátnőmet célozta meg. Katie máris arról csicsergett, hogy milyen jó, hogy végre összeállhat a csapat, amikor egy galacsin érte a fülét. Még félrerántani sem tudtam, de én se tudtam félreugrani: a következő célpont én voltam. Katie felpattant ültéből, és a következő pillanatban mindent a szellem felé hajigált, ami a keze ügyébe került. Én elmosolyodtam, és az apró fecnit bámulva egy emlék jutott eszembe, amikor Bill a szórakozás kedvéért azzal bosszantotta fel Percy-t, hogy pici pergamenfecniket labdákká formált, és a mit sem sejtő áldozata orrlyukába varázsolta. Elővettem a pálcám, és meglegyintettem, majd az „Exlukhops" varázsigére gondoltam. A következő pillanatban mindkét tintás galacsin Hóborc fülében, illetve orrlyukában volt, dühös hadonászására csak még többen figyeltek fel, és már mind a hasunkat fogtuk a nevetéstől.

- De kár, hogy az ikrek ezt nem látták - ráztam a fejem.

Megszólalt az óra kezdetét jelző csengő, mind elindultunk gyógynövénytanra, a könnyünk törölgetve - amikor is a semmiből a fejünkre ömlött sötétlila tintatenger. Aztán már csak a tovább suhanó Hóborc nevetését hallottuk.

- Ó, hogy az a... - köpködte a folyadékot Katie. Én próbáltam higgadt maradni, és összeszorítottam a szemem és a szám. Will is kapott pár cseppet belőlünk.

- Várjatok... - szólt, és meglegyintette a pálcáját. Ezek az apróbb bűbájok még mentek nonverbálisan neki is, hála az ál-Mordonnak, aki megtanította nekünk. De a lényeg, hogy tiszták lettünk seperc alatt.