Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

33. A prefektusok beindulnak

A következő néhány napban sokan és sokat beszéltek az iskolában Fred és George szökéséről, hogy biztosra vettük, a történet bekerül az örök életű roxforti legendák közé. Egy hét se telt bele, és már a jelenet szemtanúi is úgy emlékeztek, hogy az ikrek zuhanórepülésben rátámadtak Umbridge-re, és megsorozták trágyagránátokkal a főinspektort. Fred és George távozása után – a megnyilatkozásokból ítélve – szinte mindenkinek megfordult a fejében, hogy követni kellene őket. Gyakran hallottam efféle kijelentéseket: „Komolyan, néha kedvem lenne seprűre pattanni, és elhúzni innen a csíkot", vagy: „Még egy ilyen óra, és átmegyek Weasleybe." Sokszor nem is figyeltek rá, ki hallja őket, mintha csak provokálnák a prefektusokat vagy a tanárokat, de én akárhányszor meghallottam ezt, elvigyorodtam, és legyintettem rájuk.

Az ikrek más módon is gondoskodtak róla, hogy még sokáig emlegessék őket. Először is, nem hagyták meg, hogyan lehet eltüntetni a keleti szárny ötödik emeleti folyosóját elborító mocsarat. Umbridge és Frics számos módszert kipróbáltak, de sikertelenül. A területet végül elkerítették, és a dühöngő Frics csónakkal szállítgatta a lápon túli tantermekbe igyekvő diákokat. Gyanús volt, hogy McGalagony vagy Flitwick könnyűszerrel el tudná távolítani a mocsarat, de ők – akárcsak a tűzijátékok támadásakor – inkább hagyták, hadd szenvedjen Umbridge. Ott volt emellett az a két seprű alakú lyuk Umbridge szobájának ajtaján, amelyeket Fred és George Jólsep-R-jei ütöttek, mikor visszatértek gazdáikhoz. Frics kicserélte az ajtót, Harry Tűzvillámát pedig a pincébe költöztette. Az a hír járta, hogy Umbridge fegyveres biztonságiőr-trollt állíttatott a seprű őrzésére. Akár így volt, akár nem, a főinspektor mindenesetre nagyon tévedett, ha azt hitte, ezzel minden gondja megoldódott.

Umbridge túlkapásai ellen nem, de a különítményesei ellen tudtunk védekezni. Mióta Tim Flintet olyan csúnyán cserben hagyta valaki, a haverjai bekeményítettek. Egyedül egyikük sem mászkált, de mi sem voltunk rest hagyni magunkat. Először is: mindenkinek meghagytuk, hogy ne mászkáljon egyedül a kastélyban, mert úgy könnyebb célpontot jelent. Másodszor pedig: a homokórákat ki akartuk üríteni teljesen. És kié volt ez az ötlet? Hát az én kedves, drága prefektustársamé és barátomé, William Hale-é.

Will-lel minden alkalommal utálkozva pillantottunk a nagy homokórákra, ahol a griffendélnek már alig maradt pontja.

- Veszítsük el - vetette egyszer fel. - Vonassuk le az összeset valahogyan - mondta egyszer, ökölbe szorult kezekkel. Meglepetten pislogtam rá. Eddig... egészen eddig azon dolgoztunk, hogy összeszedjük a griffendél pontjait, ezért tátott szájjal meredtem Willre.

- Neked elmentek otthonról - nyögtem ki. De ismét előadta a csodálatos elméletét, engem pedig elgondolkodtatott.

Végül is... ha levonják az összes pontot, annál többet nem fognak tudni. Megszűnik a piszkálódás.

- Úristen, látjátok Malfoy haját? - fintorodtam el, mikor az ötödéves srác a közelünkbe ért a sleppjével.

- Jaj, állj már le, Wins - forgatta meg a szemét Will. - Tudjuk, hogy szerelmes vagy belé!

- Nem is! - fintorodtam el. - Csak kíváncsi lennék, hogy mit használ a hajára...

- Szerintem csak könnyen zsírosodik neki - röhögött fel. Én egy szemforgatással jeleztem neki, hogy nem volt túl hiteles a nevetése.

Kit érdekel Malfoy haja?

- Legalább nem keverhetem őt össze a szüleivel - mondom. - Nem úgy mint az apját... jajj, elnézést Mrs. Malfoy - álltam fel, és beleütköztem vállal Willbe. - Upsz - kaptam a szám elé a kezem -, Mr. Malfoy.