Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

42. Az út elején

- Nyilván érdekel téged, hogy miért kérettelek ide, és miért ezen a késői órán.

Szombat este volt, késő este. Az első héten már túljutottunk, de olyan érzésem volt, hogy egy hónapot éltünk túl. Én nem is tudom, Oliver, vagy akár Angelina hogyan bírta ezt a hajtást, és kicsit megértőbben gondoltam Fredre és George-ra is, akik - noha szánt szándékkal maradtak ki a hercehurcából- sosem stresszelték túl magukat.

Dumbledore professzor irodájában ültem, a kényelmes karosszékek egyikében.

Alig értem fel a hálóterembe, amikor a párnámon megjelent egy főnixtoll. És bár nem számítottam rá ezen a késői órán, tudtam mit jelent. Valami homályos magyarázatot előadtam Katie-nek arról, hogy elmegyek a prefektusi fürdőbe, aztán kiábrándítva magam osontam az igazgató irodáig. Az igazgató úr szeme meg is akadt a fürdőfelszerelésemen, de felvázoltam neki a helyzetet.

Így ugyan nem fogunk tudni Hagridról beszélni Katievel, de remélem még bepótolhatjuk a dolgot. Ugyanis a szombati napunkat arra áldoztuk, kiderítsük mi történt a félóriás barátunkkal és olyan sokáig maradtunk nála, hogy a konyhán kellett vacsoráznunk, mert lekéstük a nagytermi étkezést. De most nem ez a fontos, hanem amiért ott ültem abban a székben, az igazgató úrral szemben.

- Gondolom ahhoz van köze, amiért felkeresett a nyáron otthon, igazgató úr - feleltem neki.

- Valóban - bólintott. - Nemrég járt nálam Harry is.

Ez új volt. Nem is tudtam a dologról.

- Látom, meglepődtél egy kicsit, Hannah. De térjünk rá arra, amiért itt vagyunk. Bevallom, a dolognak köze van Harryhez is, ugyanakkor ismételten szeretnélek megkérni rá, hogy ne kérdezd őt a ma estéről, és ne beszélj vele a mi találkozónkról sem. Ez érvényes most, és a következő találkozásainkra is. Nagyon fontos dolgot kérek, talán nem is látod még át, mennyire fontos a titoktartás az ügyünkben, de légy szíves, ígérd meg ezt nekem.

- Megígérem, professzor - bólintottam abban a hiszemben, hogy mégis többet látok a dologból, mint azt Dumbledore sejti.

- Köszönöm - bólintott.

- De professzor úr, mégis miről van szó, ami ilyen titkos? A jóslatainkról? Harryéről és az enyémről?

- Részben igen. Az a helyzet, hogy az a jóslat, amit édesanyádnak mondtak el már így is elég nagy talányok közé vezetett minket, és most tovább kell haladnunk ezen az ingoványos úton. Meglehet ugyan, hogy ez egy teljesen másik út lesz, mint az, amelyet a jóslat jelölt ki, de mindenképpen hasznos lehet, ha átbeszélünk bizonyos... elképzeléseket, hogy mást ne mondjak, hogy tudd segíteni Harryt akkor is, ha már én nem leszek.

- Hogyan?

- A kettőnk kapcsolatában nagyon fontos az őszinteség Hannah, és ha megbocsátasz azért, amit mondani fogok: tisztában vagyok vele, hogy engem nem lehet pótolni -ahogy egyetlen más varázslót vagy boszorkányt sem-, és nem is szeretnék rád túl nagy terhet rakni. Ezért nem is kérlek arra, hogy próbálj meg pótolni; sokkal inkább arra ösztönöznélek, hogy találd meg a saját helyed.

- És ebben próbál meg segíteni, professzor úr?

- Igen. Fontos ugyanis, hogy a dolgok mögé láss, és a képességednek, a legilimenciának és a különleges önfegyelmednek hála tudsz majd Harrynek segíteni a sorsa beteljesítésében.

- Mert a tanár úr nem lesz mindig ott neki? - kérdeztem, nem kevés aggodalommal. Szinte búcsúként hatottak rám Dumbledore szavai, és kissé meg is rémültem tőle.