Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

12. Umbridge beszéde

Rendkívül sötét éjszaka volt. Miután Willel segítettünk az összes elsősnek épségben földet érni mi is elindultunk fiákert keresni magunknak. Barátom valamit mutogatott nekem, de alig figyeltem rá...

- Itt hagytak – döbbentem meg. – Fred és George...

- Elmentek Leevel, Johnsonnal meg Aliciával – mondta Katie. Aggodalmasan pillantott ő is a „plafon" felé.

Nem tudtuk eldönteni, hogy mitől ilyen fénytelen az éjszaka. Talán esni fog? Reméljük megvárja, amíg felérünk a kastélyba...

Az utolsó fiáker lassan, recsegve begördült elénk. És sajnos nem volt üres. Timothy Flint, a mardekár gyöngyszeme ült a kocsiban.

- Sétálhattok is- jegyezte meg az arcomra pillantva. Nekem ugyanis a tavalyi akciója járt a fejemben. Végül odaadta a jegyzeteit, azaz a mi jegyzeteinket a mardekáros társainak. Sosem bocsátom meg neki. – Mivel ez az utolsó...

Hárman egyszerre néztünk össze, és sóhajtottunk. Kenneth Towler, a hetedikes griffendéles prefektussrác vágódott még be mellénk, ahogy elindultunk.

- Bocs, de nem akartam sétálni – húzta be az ajtót maga után, hogy kattanjon a zár.

- Semmi baj, Kenny – mosolyogtunk rá Willel. Katie még talán sosem beszélt a fiúval, akinek egész úton be nem állt a szája.

Nekem valami derengeni kezdett róla. Nem ennek a fiúnak a ruháját szórták be az ikrek Dagadox-porral?

***

Az utolsókként értünk be a nagyterembe, ahol Fred és George alig bírta tartani a helyünket. Szokás szerint Fred mellé ültem, Katie és Will pedig velünk szembe. Kenneth pedig kissé távolabb ült le tőlünk. Angelina épp valami kviddics táborról mesélt, ahová a szülei őt és az öccsét is elküldték. Van öccse?

- Aha, most lesz elsős – forgatta a szemét. Hoppá, kimondtam hangosan?

Mások Suette-Pollts professzorról beszélgettek, aki ismét tanítani fog.

- De jó! – lélegeztem fel, mire több rosszalló pillantást kaptam. – Ne értsetek félre, szeretem Hagridot is, de SP professzor... nélküle biztos nem sikerült volna ilyen jól a vizsgám – vontam vállat.

- Igaz, ami igaz – ismerte be Katie is-, nála nem kellett attól tartanunk, hogy megsebesülünk, megégünk, megesznek minket...

- Egyszóval nem kellett arra gondolnunk, túléljük-e az órát...

- De hiányzik Hagrid – sóhajtottunk mind a hárman. A körülöttünk ülők nevettek.

Az ötödikes triumvirátus felbukkanásával többen sugdolózni kezdtek, néhány mintha félve pillantottak Harryre. Már félig Fred felé voltam fordulva, hogy kérdezzek valamit, de végül elhallgattam. Hát persze, a Próféta. Úgy elfeledkeztem arról a szennylapról, hogy elfelejtettem Harrynek mondani. Valószínűleg sokan hittek annak a lapnak, amely őt mint egy rettegett futóbolondot, rohamokkal küszködő szélhámost mutatja be.

Amikor a hármas nem mellénk ült le, eszembe jutott, hogy a Roxfortban valójában milyen keveset is vagyunk együtt.

- Merlinre, Christie már most az agyamra akarsz menni? – kérdeztem a sréhen szemben ülő, Willtől mindössze két székre ülő szobatársam.

- Mi van?

- Az, hogy fogd be az ólajtó szád, ha már semmi értelmes nem jön ki rajta, vagy ülj távolabb tőlem, mert az idegeimre mész! – morogtam. A lány ugyanis Potterről és a Prófétáról sápítozott a barátnőjének. A negyedik szobatársunknak, Viviennek.