Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

37. Fleur és Tonks

- Sajnos már ma vissza kell mennünk a boltba - búcsúzott tőlem Fred két csók között. Az Odú konyhájában voltunk, barátom szoros ölelésbe vont, mielőtt elengedett volna. George arcára is nyomtam egy puszit, majd néztem, ahogy a fiúk lassan távolodnak és hoppanálnak. Ahogy kiléptek az ajtón, megborzongtam a beszökő hűvös levegőtől. Elég korán lehetett, bár amint az órára tévedt a tekintetem, egyből kiderült, hogy csak ahhoz volt korán, hogy elbúcsúzzunk egymástól, mert lassan ebédhez készülődtünk.

- Harry is itt van már? - fordultam Mrs. W. felé, aki szó nélkül a kezembe nyomott egy tucat tányért.

- Dehogy, kedvesem. Dumbledore azt írta, csak holnap érkezik - mondta, majd a kezemre tévedt. - Remus is beugrik, hogy velünk ebédeljen. Talán vannak hírei - sóhajtott -, de szerintem téged is szeretne látni. Nagyon hiányolt.

Mrs. W. mosolyában volt valami aggódó vonás is, de ezen egyáltalán nem csodálkozhattam. Az ebédig hátralévő időt az újabb Reggeli Próféták tanulmányozásával töltöttem, ahol szinte minden helyet a mostanában történő szörnyűségek töltöttek ki, vagy az ellenük való „hasznos" védekezési tippek. Nem sok értelmét láttam ezeknek a... jobb szó híján, tanácsoknak, hiszen ezek semmit nem érnek, ha éppen halálfalótámadás áldozata leszek, de alig szólnak arról is, hogy a muglik védelméért mit tehetnék. A következő próféta már vastagabb mellékletet tartalmazott, és jobban magára vonta a figyelmet, az instrukciókat ugyanis piros pergamenre nyomtatták. Nem is csoda; a szalagcím a brockdale-i híd összeomlása volt, amit a mozgó képeknek hála végignézhettem. A nyugati „hurrikán"... az óriások is beszálltak hát a varázslók ügyeibe, méghozzá a lehető legkedvezőtlenebb módon: Voldemort oldalán... sóhajtva dobtam félre az újságot, a következőért nyúlva. A szemembe könnyek szöktek, amikor Emmeline Vance és Amelia Bones haláláról, pontosabban megöléséről olvastam. Előbbire még emlékszem is, a Rend aktív tagja volt, mindig méltóságteljesen járt-kelt köztünk, de valójában közvetlen és humoros nő volt. Felpillantva vettem észre, hogy Holdsáp a közelemben áll, az ajtófélfának támaszkodva és engem néz.

- Mióta állsz ott? - kérdeztem.

- Az előbb érkeztem - tárta szét a karját, mire hozzáléptem és megöleltem. - Em Vance? - kérdésnek szánhatta ugyan, de inkább kijelentés volt a részéről.

- És Amelia Bones - még emlékeztem Sirius szavainak a hangsúlyára, amikor azt mondta Harrynek, a tárgyalása előtt: „majd én elbeszélgetek azzal az Amelia Bonesszal". Sirius halálának gondolatára csak még rosszabb lett a közérzetem. - Örülök, hogy látlak, keresztapa - mosolyogtam rá, ahogy csak tudtam.

- Én is örülök - jóságos mosolya olyan volt, mintha egy filmben lettünk volna. Boldogságot csempészett a lelkembe, és percekkel később már belemelegedve beszélgettünk... a jó ég se tudja miről. Mindenről, ami csak eszünkbe jutott.

Egy valami azért szöget ütött a fejembe. Úgy tűnt, valami bántja. Nem tudtam, hogy Sirius miatt bánkódik-e még mindig, vagy valami más... Nem volt időm töprengeni rajta, Mrs. W. hívott minket ebédhez.

Az étkezőasztalnál három hely volt még szabadon. Összevont szemöldökkel néztem a szabadon maradt helyre, mert úgy tűnt az összes Weasley és Hermione is megérkezett már.

- Molly, várunk még valakit? - kérdeztem. Az asszony kérdő tekintetére az üres székre mutattam, és az asszony már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a hangja valahogy furcsa akcentussal, és pár oktávval magasabban csengett.

- Milyenh' kedves 'ogy megvárh'tatok.

Nem Mrs. Weasley volt a megszólaló. Hanem a lépcső aljában álló női alak. Egy vékony testalkatú, hosszú, szőke hajú francia lány. A szám is majdnem tátva maradt őt látva, mert érdekes mód, róla nem szólt senki. Arról a fiatal nőről, aki alig volt idősebb nálam. Aki most hasonlóan, résnyire húzott szemekkel méregetett engem, mint én őt. Kívülről úgy tűnhetett, mintha párbajra készülnénk.