Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

60. Egy kicsivel több szeretet

Albus Dumbledore halott. Meghalt. Will és én ott álltunk a csillagvizsgáló torony tövében, könnyeink megállíthatatlanul csorogtak, égették a szemünket, az arcunkat.

Az igazgató... meghalt. Senki és semmi nem készíthetett fel erre a látványra. Még senki nem volt odakint, Will pedig, ahogy átkarolva fogott, megszorította felkarom jelzésként és lassan ballagtunk befelé.

Vége. Vége van.

* * *

A gyengélkedőre tartottunk. Will úgy gondolta jót tesz mindkettőnknek, ha hasznosítjuk magunkat, vagy legalább is csatlakozunk a többiekhez. A bejárat melletti ágyban Neville feküdt, Madame Pomfrey éppen őt látta el. Mikor meglátta, hogy mi vagyunk azok, már nyitotta a száját, hogy elmondja miben tudunk segíteni. De aztán be is csukta gyorsan, ahogy az arcunkra pillantott.

Nem hinném, hogy használható állapotban voltunk. Odasétáltunk a távolabbi ágyhoz. Többen is álltak ott: Ron és Hermione mellett Tonks és Remus. Keresztapám kitárta a kezét, de mielőtt megöleltem volna Bill ágyához léptem és a sebeit vettem szemügyre. Willre pillantottam - ugyanazt az ürességet láttam a szemeiben, mint amit én az agyamban és a szívemben éreztem. Ekkor léptem keresztapámhoz, aki szeretettel magához szorított, belőlem pedig ettől kitört a sírás.

- Nyugalom... - próbáltak halkan nyugtatni. - Bill sebei nem olyan vészesek, mint amilyennek tűnnek... - Bárcsak tudnák miért sírok valójában!

Újabb alakok érkeztek a gyengélkedőre. Harry és Ginny volt az. Mikor beléptek, Holdsáp elengedett és megindult a fiú felé. Éreztem az aggódását, miközben próbáltam visszafogni a saját szipogásom. Madame Pomfrey közben végzett Neville-lel, engem a Bill melletti ágyra nyomva lépett oda a Weasley fiúhoz, és egy zöld, elég szúrós szagú tinktúrával kezdte ecsetelni az arcát. Ha jobb passzban lettem volna, meg tudom nevezni, sőt, el tudom készíteni a gyógyírt az eszméletlen férfi sebeire, de még mindig nem találtam magamban semmi mást a szomorúság kongó ürességén kívül. Keresztapám hangját is a gyász vastag fátyolán át hallottam.

- Nem esett bajod, Harry?

- Nem... hogy van Bill?

Senki nem válaszolt. „Öcsikémet" néztem, láttam a tekintetén a döbbenet nyomait, ahogy Billre nézett Hermione válla fölött. A párnán egy, a felismerhetetlenségig szétmarcangolt, groteszk arcroncsot pillantott meg. Madam Pomfrey még mindig ecsetelte a sebeket.

Harry rám nézett, ahogy eszébe jutott, milyen könnyedén eltüntette Piton a vágásokat Malfoy arcáról és testéről.

- Valamilyen bűbájjal nem lehet begyógyítani ezeket? – fordult felém, majd a javasasszonyhoz, amikor megráztam a fejem. Ez nem olyan vágás, mint amik valamikor - úgy éreztem egy másik életben- Draco Malfoy testét tarkították.

- Nem használ itt semmilyen bűbáj – felelte Madam Pomfrey. – Mindent kipróbáltam, amit ismerek, de a vérfarkas-harapást semmi nem gyógyítja be.

- De hát nem teliholdkor történt – szólalt meg Ron, aki olyan mereven bámult bátyja arcára, mintha a puszta tekintetével eltüntethetné a sebeket. – Greyback nem volt átváltozva, vagyis Bill biztos nem lesz... nem lesz igazi... – Bizonytalanul rápillantott Lupinra.

- Nem, én sem hiszem, hogy Billből igazi vérfarkas lesz – rázta a fejét Lupin –, de nem zárható ki bizonyos mértékű fertőzöttség. Ezek átokverte sebek. Nem valószínű, hogy valaha is teljesen begyógyulnak, és... és lehet, hogy Billnek ezentúl lesznek farkast idéző tulajdonságai.