Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

43. A szakítás

Vacsora után elindultunk fel, a griffendél toronyba. Hangosan köszönve elhaladtunk Piton professzor mellett, aki éppen Demelzának magyarázott valamit... a lány pár pillanattal később beért minket, és kis piszkálódás után - Will a bájitaltannal kezdte el ugratni- elárulta, hogy Harrynek visz üzenetet. A fiúnak büntetőmunkája lesz, és döglött futóférgeket kell majd kiszedegetnie az élők közül.

- Ez aztán jót tesz a teli hasamnak - mondtam, kezemet az említett testrészemhez tapasztva.

- Hát még Harryének milyen lesz... - sajnálkozott Katie is. Na az meg a másik...

Ez tehát azt is jelentette, hogy Hermionével hármasban indultunk el a professzor szobája felé. Nem mondhatnám, hogy különösebben izgatottak voltunk. Eleinte kicsit kényelmetlen volt, bár a professzor bőven gondoskodott desszertről.

Eleinte csak ismerkedtünk... tényleg ott volt Zambini, Bobbin is, de láttam McLaggent is, és még néhány ismerős arcot is. Hamarosan mindenkiről kiderült, miért is van ott...

- Én még nem sokszor láttam ilyen tehetségeket a bájitaltanhoz, mint William és Hannah... csak nem testvérek vagytok? - kérdezte, mikor egyszerre ült ki mosoly az arcunkra anélkül, hogy egymásra néztünk volna.

- Nem, professzor - mondtuk egyszerre. Elnevettem magam, végül Will - újfent- rám hagyta a beszédet. - Csak barátok vagyunk... mióta is? - pillantottam a mellettem ülőre, holott nagyon jól tudtam.

- Nem vagyok teljesen biztos benne... - tettetett tudatlanságot ő is - de mintha úgy rémlene, azóta, hogy felrobbant az a kondérnyi bájital az első órán, hét éve...

- Olyan rég lenne? - gyanakvóan néztem Willre. - Te jó ég... - észrevettem, hogy Hermione szemforgatva félrenézett, mire elnevettem magam. - Hát igen, minden az elrontott bájitalokkal kezdődött... és Piton professzorral, aki engem küldött fel veled a gyengélkedőre. De igazából nem olyan érdekes a történet, hogyan lettünk barátok - vontunk vállat. Bár Lumpsluck ragyogó arca, és pirosló rózsácskái arról árulkodtak, szívesen hallaná a történetet. Helyette viszont inkább arról, a bájital „szakkörré" kinőtt gyakorlásainkról beszéltünk, igaz, erről se nagyon akartunk. Hiszen, ötödiktől kezdve hiába volt nyilvános (Umbridge miatt volt rá szükség), nem akartuk nagy dobra verni mikor és hol találkozunk, főként azért, mert eddig sem örvendett nagy népszerűségnek a bájitaltan gyakorlás.

Lumpsluck professzor érdekesnek találta, és szóban, utólagosan díjazta a kitartásunkat, és - jobb szó híján- a hobbinkat, hamarosan egy érdekesebb témára terelte a szót. Érdekesebb neki... és kényelmetlenebb nekem.

- ... és a kismadárkák arról csiripelnek - a hangját lehalkította, hogy még sejtelmesebb legyen -, Miss Winslow, hogy az igazi édesapád egy Black. Méghozzá az a Sirius Black, aki egykor a Roxfort tehetséges diákja volt, és a nyáron halt meg a minisztériumban. Igaz-e ez, vagy csak egy újabb pletyka, amiről susognak? Ha viszont igaz, kérdem én, lehet, hogy te nem is tudtál róla?

A szememben fájdalom villant Sirius említésére, és azt hiszem, nem is tudtam elég gyorsan eltüntetni az arcomról, mert Lumpsluck rögvest bocsánatot kért, amiért ilyen tapintatlanul szóba hozta.

- Remélem nem bántottalak meg vele, Miss Hannah - mondta. Megráztam a fejem. Lumpsluck egyértelművé tette, hogy választ vár.

- Nem, professzor, dehogy - sóhajtottam, mosolyt kényszerítve magamra. Nem tartozott senkire, amit éreztem és gondoltam... honnan veszi ez a tanár a bátorságot hozzá...? Ezek után viszont biztosra vehettem, hogy nemcsak azért hívott meg, mert olyan jó bájitalfőző vagyok. Mégis jobbnak láttam félretenni a bánatomat, és a titok egy részébe beavatni őt. Nagyot nyeltem, bár valahogy keserűbbnek éreztem a számat, és szólásra nyitottam a számat. - Azt kérdezi, hogy én Sirius Black lánya lennék-e? Igen, Sirius Black volt az édesapám, és nagyon sajnálom, hogy meghalt, azelőtt, hogy jobban megismerhettem volna, azelőtt, hogy tisztázhatta volna magát... tudja professzor, én Floridában nőttem fel...