Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

44. A gyanús vigasztalás

Lélekszakadva rohantam McGalagony irodája felé. Ennek nem más oka volt, minthogy a tanárnő egy patrónust küldött nekem, egy rövid üzenettel: Miss Black, jöjjön az irodámba MOST. Ott találtam Harryt, Ront és Hermionét, utóbbi átkarolta a zokogó Leanne-t.

- Leanne? - a hangom megremegett, ahogy a lányt néztem. - Mi... -először azt akartam kérdezni, mi történt. De mondat közben meggondoltam magam. Furcsa volt, hogy Katie nem volt vele. - Katie hol van? - kérdeztem, majd a tanárnőre kaptam a tekintetem.

Leanne akadozva és jó néhány sírásszünetet beiktatva elmondta McGalagonynak a történetet: hogy Katie kiment vécére a Három Seprűben, egy címzés nélküli csomaggal tért vissza, és furcsán viselkedett; hogy Leanne próbálta meggyőzni, hogy nem okos dolog ismeretlen tárgyak kézbesítését vállalni; hogy a vita végül dulakodássá fajult, és a csomag elszakadt. Mikor Leanne idáig ért a történetben, olyan fékezhetetlen zokogás tört rá, hogy ezután már egy szót se lehetett kihúzni belőle. Ott álltam a lány mellett, teljesen lefehéredtem, a lány barna haja a mellkasomra hullott, ő meg a vállamba zokogott. McGalagony elküldött vele a gyengélkedőre. A bejárati lépcsőnél összefutottunk Willel is. A fiú nem kérdezett semmit, de velünk jött.

- A- annyira s-sajnálom... - sírta Leanne. Dadogott a könnyeitől. - Észre kellett volna vegyem...

- Azt mondod megátkozták? - kérdeztem. A kezemmel automatikusan megszorítottam az övét. - Hát persze - sóhajtottam. Hevesen dobogott a szívem, bár nem teljesen értettem miért. Hiszen a baj már megtörtént, barátnőm túlélte a dolgot, csak fel kell épüljön.

- Észre kellett volna vegyem... - ezt ismételgette. Talán. Először keserű szájízzel néztem Leanne-el, de aztán eszembe jutott valaki, aki nagyon sokat jelentett nekem. Valaki, akit szintén imperiusszal tartottak fogva. Az illető hónapokig állt az átok hatása alatt, én pedig nem vettem észre. Ez a nő nem volt más, mint a nagynéném, Isabelle.

- Nem - mondtam neki egyszerűen. Közben beértünk a javasasszony birodalmába, ő még mindig Katie-t látta el. Hagrid dadogva számolt be arról, mit látott. Leanne még hisztérikusabb zokogásba kezdett, és -úgy, hogy észre sem vettem- az én arcomról is peregni kezdtek a könnyek. Will lesápadt, az ágyhoz rohant és térdre borult előtte, Katie kezét szorongatva. - Nehezebb felismerni az imperius jeleit, mint azt bárki gondolná. Nem tehetsz róla...

Madame Pomfreynak épp elég volt Willt székre kényszerítenie, hogy ne legyen útban, nem akartam én is gondot okozni neki: mi ketten csak néma pillantásokat váltottunk. Katie sérülése rendkívül komoly volt. A javasasszony pultjához léptem, és a nyugtatókat kerestem. Lassan nekiálltam egy főzet készítéséhez, majd mikor készen lettem, a lány kezébe nyomtam a kis palackot. Egy nagyobbat töltöttem Hagridnak is, és odavittem őhozzá is.

Hamarosan Leanne elcsendesült, és felfeküdt az egyik ágyra. A karját simogattam, miközben álomba szenderült. Egy ideig várakoztunk, sápadtan, könnyek között és vártunk. Fogalmam sincs a többiek mire vártak, bár azt se tudtam volna megmondani én mire vártam. Reméltem, hogy Katie kinyitja a szemét, és elneveti magát - bár ez nem ő lett volna. Szerettem volna visszaforgatni az időt, hogy én is elmenjek Roxmortsba, valahogy úgy éreztem a jelenlétemmel meg tudnám változtatni...

Piton berontott a gyengélkedőn. Észre sem vitt minket, egyből odarohant Madame Pomfreyhoz, aki utat nyitott neki, majd jobb dolga nem lévén kiterelt bennünket a gyengélkedőről. Ott toporogtunk legalább fél órán keresztül a gyengélkedő ajtaja előtt, mint valamilyen furcsa magnix robotok, nem reagáltunk semmire, amíg ki nem nyílt az ajtó és vissza nem mehettünk. Nem tudtam semmire sem gondolni akkor, úgy aggódtam. Ahogy az sem jutott el a tudatomig akkor, hogy Piton egyébként érzelemmentes arcán, az aggódás halvány jeleit véltem felfedezni.