Love For A Life {lwt} ✓

44. Kevés idő

*Louis szemszöge*

Ma szerencsére már haza engedik Kimet és a fiamat. Az előbb említett kb két napig borzasztóan mérges volt rám, de végülis megértem. Amikor nagy szüksége lett volna rám, nem voltam ott. És még hazudtam is neki a hollétemről.

Miután elvettem Kim kezéből a kézitáskát, amiben kettejük cuccai voltak, elindultunk a lift felé. A barátnőm kezében, a babahordozóban Tommy érdeklődve pillantgatott fel. Szemei világosak voltak, és úgy csillogtak akárcsak a Temze víze, egy napsütéses időben. Augusztusi időjárást figyelmen kívül hagyva volt beöltöztetve, nehogy baja essen. Vokt rajta egy pelus-egyértelműen-egy body, egy kék, "papa's boy" feliratú felső, két aprócska zokni és még be is volt jól takarva. Kezében pedig egy csörgős rágcsa volt.
Az épületből kiérve a testőröm elvette tőlem a táskát és hívta a magánparkolóban dolgozó krapekot, hogy hozza ide a kocsimat. Mindezek közben elvettem Kimtől a babahordozót, aki megkönnyebbülve mosolygott rám.
Mihint megérkezett az autónk bekötöttük Tommyt a hátsó ülésre, mi pedig beültünk előre-a testőröm külön kocsival jár.

Péntek, délután két óra lévén elég nagy forgalom volt. Dugó, dugó hátán, akárcsak baleset. Nagyon sok türelmetlen és figyelmetlen ember autózik az utakon.

A lámpa zöldre váltott, és az előttünk lévő kocsisor megindult. Utánunk valószínüleg már sárga volt a lámpa, ugyanis nem jött mögöttük másik jármű. Ám mellettünk igen, vagyis inkább felénk. Későn vettem észre a nagy sebességgel száguldó platóskocsit. És ennek meg is volt az eredménye. Pár pillanattal később egy nagy erejű lökést éreztünk, az autó jobb oldala felől. Pont, ahol Kim és Tommy ültek. Szédülni kezdtem, és a fejem is rettenetesen fájt. Szerettem volna azonnal kijuttatni a kocsiból a barátnőmet és a fiamat, de nem ment. Nem tudtam nyitva tartani a szemeim.

***

Halvány fény, büdös kórház szag, gyengeség. Amiket éreztem, mikor szemfedőimet kezdtem nyitogatni. Tehát nem csak álmodtam, tényleg megtörtént...

Azonnal őrülten kezdtem nyomkodni a nővérhívót, aki gyorsan meg is érkezett.

-Hol van Kim és a fiam ? Jól vannak ?-támadtam le amint átlépte a küszöböt. Szegény szerintem azt se tudta, hogy kiről beszélek.
Elsietett egy orvosért, akit egyfolytában kérdezgettem a kiscsaládom hogylétéről, ám mintha meg se hallotta volna, folytatta a vizsgálatomat.

-Doktor Úr, mondja már, hogy mi van velük !-förmedtem rá, amikor el akarta hagyni a szobát. Lassan megfordult, szemüvegég kopaszodó fejére tette, közben pedig kiküldte a nővért.

-Mr.Tomlinson, nagyon nehéz az ilyet tapintatosan közölni...-kezdte, én pedig lélegzetvisszafolytva vártam a folytatást-Ms.Greennek eltört pár bordája, a bal keze és... kómába esett.-nem. Az nem lehet, hogy Kim kómában van.

-Mi ? Azonnal látni akarom !-mondtam indulatosan, de az orvos visszanyomott az ágyra. Persze semmi erőlködés nélkül, ugyanis gyenge is voltam és meg is szédültem.

-Sajnálom, de most önnek pihennie kell. Tájékoztatjuk majd a fejleményekről.

-És a fiam ? Vele mi történt ?-az orvos lehajtotta a fejét, majd nehézkesen rámnézett.

-Ő sajnos nem élte túl a balesetet. Részvétem, Mr.Tomlinson.-mondta, majd elhagyta a szobát.
A fiam. Aki egy hete született, már nincs többé. Meghalt... Ezt nem hiszem el, ha nincs az az átkozott furgon, akkor most boldogan ücsörögnénk az ágyban, a fiúnkkal. Annyira kevés időt töltött velünk, miért kellett máris mennie ? Még csak ki se jött szinte a kórházból ! Hogy fogom ezt Kimnek elmondani, ha felébred...Mert felébred, ugye ?