Perfect For You [larry fanfic]

29

Then baby, I'm perfect

Louis

- Négy kilencvenkilenc lesz. - morogta a pult mögött álló középkorú, mogorva pasas, mire levágtam elé néhány bankjegyet. Morogva kiszámolta nekem a visszajárót, amit egy egyszerű mozdulattal a zsebembe gyűrtem, majd felkaptam a kávémat a pultról.

- Kösz. Viszlát! - motyogtam félhangosan, miközben a fotocellás ajtón át kiléptem a sötét éjszakába. Talán tíz óra körül nem volt a legokosabb ötlet nekivágni egy ilyen hosszú útnak, de abban a lelki állapotban ez fel sem merült bennem, most pedig, több, mint egy óra vezetés után, már fölösleges lenne visszafordulni. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen vita után képtelen lennék Harry szemébe nézni. Még most is elönt az ideg, hogyha eszembe jutnak szavai. Komolyan nem értem, hogy miért akadt ki ennyire. Semmi, de az ég világon semmi joga nem volt arra, hogy ilyen féltékenységi jelenetet rendezzen. Ebben a helyzetben én vagyok az egyetlen, aki panaszkodhat, hiszen engem cserélt le a legjobb barátom, alig három nappal azután, hogy a szobatársává fogadott.

Feszült sóhajjal emeltem számhoz a környezetbarát papírpoharat és jó nagyot kortyoltam a kávéból. Az íze meglehetősen jó volt, bár így is sajnáltam érte a pénzt. Öt font egy kávéért még egy ilyen országúti benzinkút esetében is pofátlanul magas ár. Mázli, hogy Paul teli tankkal bocsátotta használatunkra az autót, mert lehet, hogy tankolás után már nem tudtam volna kifizetni egy egész pohárnyi koffeint. Megfordult a fejemben, hogy ennyi pénzért inkább hagyom a francba, de még két hosszú óra állt előttem a hazaérkezésig, és kezdtem fáradni. Bár felspanolt lelkiállapotomnak nem biztos, hogy jót fog tenni ez a nagy adag koffein, de az álmatlanságot már egészen jól megtanultam kezelni.

Fáradt sóhajjal léptem az autóhoz, majd nagy lendülettel bevágtam magam a vezető ülésre. Még leküldtem néhány kortyot a kávéból, abban bízva, hogy hamarosan érezni fogom a hatását. A telefonomat ismét csatlakoztattam a kocsi lejátszójához és elindítottam egy véletlenszerű lejátszási sorrendet. Lassan, figyelmesen hajtottam ki a benzinkútról, vissza a főútra, melyen reményeim szerint mihamarabb Doncasterbe érek. A kormányt szorongatva hálát adtam az égnek, amiért már az X-faktor előtt megszereztem a jogsit. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdtem volna, egy ilyen helyzetben. Persze az sem utolsó szempont, hogy az autó is épp kéznél volt. A turné előtt mindenképpen meg kell köszönnöm Paulnak a tökéletes időzítést. Bár erősen kétlem, hogy ilyen használatra adta volna a járművet, de végül is, nem volt semmiféle megkötés, így annyira nem haragudhat rám. Annyira. Talán jobb lenne ezt megalapozni egy karácsonyi üdvözlőlappal. Ha addig nem tesz el láb alól, a Modest! egyik nagy fejese. Elképzelésem sincs, hogy hogyan fognak reagálni a távozásomra, amikor direkt megmondták, hogy a megjelenés napjáig nem hagyhatjuk el a várost. Erre én, alig tíz órával a hivatalos megjelenési időpont előtt, hazafelé tartok, egy olyan autóval, ami szintén a menedzsment tulajdona. Biztosan nagyon fognak szeretni. De hát ők akartak egy tizenéves fiúkból álló bandával dolgozni, erre igazán számíthattak. Örüljenek, hogy csak a családomhoz megyek és nem kiskorúakat molesztálok egy elhagyatott londoni sikátorban. Szerintem még így is hálásak lehetnek nekem.

Ekkor, a hangszórókból őrült hangerővel kezdett szólni az egyik kedvenc számom, amit még az első hetekben állítottam be, mint Harry csengőhanja. Reménykedve pillantottam a készülékre, ám csalódnom kellett, csupán a lejátszási listám szórakozik velem. Ingerült mozdulattal léptem tovább a számot, képtelen lettem volna nyugodtan végig hallgatni. Ujjaimmal idegesen doboltam a kormányon, majd néhányszor feszülten beletúrtam tincseimbe, mire végül teljesen kikapcsoltam a zenéket. A kocsiban a motor megnyugtató zúgásán kívül semmit nem lehetett hallani.