Perfect For You [larry fanfic]

4

But I can be the one tonight

Louis

Megkönnyebbült sóhajjal húztam be magam mögött az ajtót, ráfordítva a kulcsot. Niall vicceskedő beszólása tökéletesen oldotta a kialakult feszült légkört, ám hiába szórakoztunk jól rajta, úgy éreztem képtelen vagyok még egy percig elviselni Harry csalódott tekintetét. Szerettem volna vele és a bandával tölteni a napot, végre lazulni, kikapcsolódni egy kicsit. De tudtam, hogy Stant az X-faktor első meghallgatása óta jelentősen elhanyagoltam, emiatt pedig állandóan mardosott a bűntudat.

Általánosban nem sok barátom volt, mondhatni Stan volt az egyetlen srác, akivel jó kapcsolatot ápoltam. Ő nekem, én pedig neki jelentettem a tökéletes társaságot a hétköznapokban. Mióta jelentős változások mentek végbe az életemben, gyökerestül megváltozott számomra a hétköznap jelentése is. Teljesen jogosan neheztelt rám az egykori legjobb barátom, hiszen magára hagytam őt, éppen abban az életszakaszban amikor a leginkább szüksége lenne egy megbízható barát támogatására. Természetesen erre nekem is ugyanúgy szükségem van, de valljuk be, én rögtön négy ilyen srácot is kaptam az életembe az X-faktornak köszönhetően, így sokkal jobb helyzetből indulok, ellentétben Stannel. Csak remélni tudom, hogy hamarosan ő is szert tesz majd legalább ilyen csodás barátokra. És ameddig ez bekövetkezik, én igyekszem majd a lehető legtöbb időt vele tölteni, hogy ne érezze magát elhanyagolva.

Az épületből kilépve megéreztem magamon a napsütés okozta kellemes meleget. Mosolyogva pillantottam fel a ragyogóan kék égre, majd körbejárattam a tekintetem a zsúfolt utcán, Stan után kutatva. Megpillantottam egy ismerős alakot a szemben álló épület sarkában, így arrafelé vettem az irányt. A zebrán áthaladva meggyőződtem róla, hogy valóban a régi barátom felé tartok, így megszaporáztam a lépteimet.

- Louis! - kiáltott mosolyogva ahogy meglátott.

- Szia Stan! - intettem neki, majd amikor odaértem hozzá, üdvözlésképp átöleltem. Szeretetteljesen megpaskoltam a hátát, majd elhúzódtam tőle - Hogy vagy pajtás? - érdeklődtem szemébe nézve.

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled! - nevetett a fiú, megigazítva a vállán nyugvó hátizsák szíját.

- Lehet benne valami. - bólintottam nevetve.

- Na de tényleg, Louis! Mi újság? - kérdezte őszinte érdeklődéssel, kezét a vállamra téve.

- Minden oké, Stan. Örülök, hogy itt vagy. - mosolyogtam rá megpaskolva a felkarját.

- Annak én is örülök, haver. Senki sem hitte, hogy eltalálok ide! - rázta meg a fejét nevetve.

- Nekem is voltak kételyeim. - jegyeztem meg viccesen - De most jobb, ha indulunk. - biccentettem a járda felé, mielőtt válaszolhatott volna előbbi kijelentésemre.

- Hova megyünk? - fordult hozzám néhány lépés után.

- Tudok egy király helyet. A napokban bukkantam rá, amúgy is ki akartam menni oda. - magyaráztam lelkesen - De így, hogy itt vagy még királyabb lesz az egész. - löktem meg a karját vigyorogva.

- Kíváncsian várom, mit tudsz mutatni. - jegyezte meg szórakozottan.

Nem mondanám kifejezetten rövidnek az utat, ami előttünk állt, mégis, amikor megálltunk a hatalmas tömbházak közt húzódó sikátorok egyike előtt, olyan érzésem támadt, mintha egy fél pillanat lett volna az egész. Stannel végig beszélgettük az utat, ugyanúgy hülyéskedve, mint régen. Pontosan ott folytattuk, ahol körülbelül egy évvel ezelőtt abbahagytuk. Mesélt a suliról, míg én felvázoltam neki egy átlagos napomat. Megemlítette az osztályban történt változásokat, amikor én a srácokról beszéltem. Panaszkodott a tanárokról, én pedig a menedzsereinket, és mindenféle ügyvezetőinket szidtam.