Perfect For You [larry fanfic]

36

So let's start right now

Harry

HARRY: Hamarosan találkozunk.

Pötyögtem be az gyorsan üzenetet, mielőtt mélyen a zsebembe süllyesztettem a telefonom.

- Muszáj máris elmenned? Az első koncert csak három nap múlva lesz. - nézett rám szomorkás mosollyal anya.

- Szeretnék maradni, de attól tartok nem lehet. - húztam őt magamhoz, átkarolva a vállát. Nyomtam egy óvatos puszit a feje tetejére, mire felkuncogott és kedvesen végig simított a hátamon - Harry és Richard ragaszkodik ahhoz, hogy felmenjünk Londonba egy kis elbeszélgetésre, mielőtt elindulunk. - magyaráztam, mire anya megértően bólogatott.

- Valószínűleg el akarnak látni titeket néhány hasznos tanáccsal, az első turnétok előtt. - simította meg az arcomat kedvesen.

- Valószínűleg. - bólintottam mosolyogva - És minden bizonnyal szeretnék még lehordani Louis-t, amiért lelépett a megjelenés előtt. - tettem hozzá szórakozottan csóválva a fejem, mire anya felnevetett.

- Hogy van? - komolyodott el pillanatok alatt, mire szomorúan felsóhajtottam. Természetesen beszámoltam anyának a telefonhívásról, még ha nem is mentem bele a részletekbe.

- Jól. Azt hiszem. - bólogattam nehézkesen, bár még magamat is győzködnöm kellett, hogy elhiggyem a szavaim igazságát - A körülményekhez képest. - vontam meg a vállam a padlót szuggerálva.

- Harry, kedvesem. - anya az állam alá nyúlva felemelte a fejem. Tekintetünk összekapcsolódott, szeretetteljes mosollyal figyelt - Ne emészd magad, kérlek! Nagyon sokat segítettél Louis-nak, de annál többet nem tehetsz, mint hogy mellette vagy, meghallgatod amikor beszélni kezd és támogatod. Ez a helyzet nem a te hibád, de még csak nem is az övé! Van, hogy a házasságok egyszerűen nem működnek. - magyarázta türelmesen, én pedig folyamatosan bólogatva hallgattam. Ez a beszéd kísértetiesen hasonlított arra, amit hosszú évekkel ezelőtt folytatott velem, mielőtt apával elváltak.

- Tudom, anya, tudom. Csak annyira nehéz! - túrtam a hajamba feszülten. Az az éjszaka azóta is kísért. Néha még most is hallom Louis kétségbeesett zokogását, amitől összefacsarodik a szívem.

- Harry. Rengeteget tettél érte. - ismételte kedves határozottsággal. Röviden bólintottam, hiszen igaza volt, de nem néztem a szemébe.

Tény és való, hogy igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni. Azóta, egészen pontosan egy hónapja, minden egyes nap beszéltünk telefonon és a nap huszonnégy órájában bombáztam az SMS-eimmel. Néhány napig mindenféle hülyeséget írtam neki ami csak eszembe jutott, majd egyszer, hirtelen felindulásból küldtem neki egy viccet. A telefonom azonnal csörögni kezdett én pedig meglepetten szóltam bele. Mint kiderült, Louis-ra olyan nagy hatást gyakorolt egy egyszerű kopp-kopp vicc, hogy szinte kötelességének érezte felhívni engem és megosztani ezt. Ezen felbuzdulva pedig egyre több ilyen viccel szórakoztattam. Én tényleg élveztem ezeket, míg ő inkább szenvedett, de soha nem kérte, hogy álljak le. Általában ezekre kaptam a leghamarabb választ.

Louis hangulata napról napra javult, ám tudtam, hogy ettől ugyanúgy szenved. Pontosan tudtam, hogy min megy keresztül, hisz évekkel ezelőtt én is végig jártam ezt az utat, ami színtiszta fájdalommal van kikövezve és hosszú ideig nem látni a végét.

- Tudom..de mégis úgy érzem, hogy kevés vagyok ehhez. - motyogtam keserűen.

Bármit megtettem volna annak érdekében, hogy enyhíteni tudjam a fiú fájdalmát. Meg merem kockáztatni, hogy ez a tehetetlen szomorúság rosszabb volt, mint amikor saját magam éltem át ugyan ezt. Állandóan azon agyaltam, hogy hogyan tudnám elvonni erről a figyelmét, hogyan tudnám jobb kedvre deríteni, ha csak néhány perc erejéig is.