Perfect For You [larry fanfic]

28

And if you like to do the things you know that we shouldn't do

Louis

- Jóéjt, srácok! - intett Niall az ajtóból, majd ásítva elhagyta a helyiséget.

- Lassan nektek is le kéne feküdnötök. Holnap legalább három interjúnk lesz, még a megjelenés előtt. - jegyezte meg Liam halkan, ügyelve arra, hogy ne zavarja meg az alvó Harryt. Zayn kérdő pillantással fordult felém, mire óvatosan bólintottam.

- Menj csak. Szerintem én itt maradok vele. - suttogtam, tekintetemet a göndörre vezetve.

- Ahogy gondolod. Jó éjt! - szorította meg a vállamat a fiú, majd kiment.

- Hozzak neked valamit? - kérdezte Liam az ajtóból.

- Nem, nem. Majd elintézem. Holnap találkozunk. - mosolyogtam rá halványan.

- Rendben. Akkor holnap. - biccentett, majd követte a fiúkat.

Tekintetem azonnal a kanapén kucorgó fiúra vezettem. A hátán feküdt, feje félig lecsúszva a párnáról. Arca nyugodt, kisimult, békésen szuszog a hatalmas takaró alatt amit Zayn hozott ki neki. A lámpa halovány fénye megvilágította a göndör tincsei alatt növekvő púpot is, melyről mostanra lekerült a jeges borogatás. Észre sem vettem, hogy felé nyújtottam a kezemet, csupán akkor esznéltem fel, amikor ujjbegyem arcának puha bőrét érintette. Pillanatok alatt visszahúztam a kezem, és a fejemet rázva emelkedtem fel a fiú mellől. Vonakodva bár, de magára hagytam őt arra a néhány percre, míg a szobámba osonva átcseréltem a pizsamámat és magamhoz vettem az ágyneműm. A nappaliba lépve először megbizonyosodtam róla, hogy Harrynek semmi baja nem esett a távollétem alatt, majd a másik kanapéhoz lépve megágyaztam magamnak, a lehető legkevesebb zajt keltve közben. Leoltva a lámpát, a telefonommal a kezemben némán bebújtam a helyemre, majd úgy helyezkedtem, hogy a legjobb kilátásom nyíljon a sérült fiúra.

Hosszú percekig néztem a beszűrődő holdfény által kirajzolt sötét sziluettjét, csendben, a gondolataimba merülve. Visszaidéztem magamban barátságunk fontosabb, meghatározó pillanatait. Lepergett előttem az első találkozásunk, olyan élesen, mintha csak tegnap történt volna. Rögtön ezután lelki szemeim előtt felsejlett a kép, amikor kiderült, hogy csapatként folytathatjuk tovább a versenyt. A közösen eltöltött délutánok, a széttrollkodott próbák és videójáték estek. Végigpörgettem magamban az estéket, amikor a videónaplókat forgattuk, az összes közös megmérettetéssel együtt.

A közös főzésünk emlékénél egy kicsit hosszabban elidőztem. Az volt az első délután, amit Harryvel kettesben töltöttünk, a srácok nélkül. Emlékszem, hogy fel volt háborodva, amikor megtudta, hogy napokon belül betöltöm a tizenkilencet és még egy nyavalyás pirítóst sem tudok készíteni. Akkor és ott elhatározta, hogy megtanít engem főzni, bármibe kerül is. Lelkesedése ösztönzőleg hatott rám, és néhány nappal később megfőztem életem első, önálló vacsoráját. A hozzávalók bevásárlásától kezdve a tálalásig minden egyes mozzanat az én felelősségem volt. Persze Harry boldogan kísért el a boltba, az étel készítése alatt pedig egy pillanatra sem mozdult el mellőlem. Végig bátorító, dícsérő megjegyzéseket tett, és bár azonnal figyelmeztetett, hogyha valami szétcsúszni készült, egyetlen ujjal sem piszkált bele a folyamatba. Amikor feltálaltam neki a különleges fogást, büszke mosollyal fogyasztotta el. Az első falat után meglepetten felnyögött, ami számomra egy kisebb szívrohamot okozott. Attól tartottam, hogy pokolian elrontottam valamit, ám a következő pillanatban Harry a nyakamba vetette magát és agyba-főbe dicsért.

Nosztalgikus gondolataim közül a telefonom éles hangjelzése szakított ki. Riadtan kaptam a fejem a göndör irányába, de látszólag nem zavarta meg pihenését. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt az orromon keresztül, majd sürgősen lenémítottam a mobilt. Megnyitva az üzeneteket, azonnal Stan nevére kattintottam.