Perfect For You [larry fanfic]

31

And if you like mindnigt driving with the windows down

Harry

- Na mesélj, öcskös! - huppant le a fotelba Gemma, a kis dohányzóasztalra helyezve egy tányért, amiről majd leestek a kecsegtető, csokibarna borwnie szeletek. Vacsora után mindhárman a nappaliban gyűltünk össze, hogy megvitathassuk a témát, ami a legnagyobb fejtörést okozta nekem az elmúlt időben. Természetesen Louis-ról beszélek.

- Itt vagyunk veled, kicsim. - simította meg a térdemet anya, mire hosszan felsóhajtottam. Fogalmam sem volt hol kezdhetném. Ők a családom, a két legfontosabb ember az életemben, természetesen tudják, hogy biszexuális vagyok. Bevett szokás nálunk, hogy az érzéseinkről beszélünk, ezzel soha nem volt problémám ezelőtt. Most azonban valahogy nem találtam a megfelelő szavakat. Minden olyan zavarossá válik bennem, amikor Louis-ról van szó. Egyszerűen képtelen vagyok normálisan gondolkodni.

- Azt hiszem, szerelmes vagyok. - böktem ki végül, hatalmas sóhajjal. Anya meglepett, ám kedves mosollyal nézett rám.

- De hiszen ez csodálatos, kicsim! - simította meg az arcomat, én azonban megráztam a fejem.

- Nem, nem az... - sóhajtottam fáradtan, majd végigfeküdtem a kanapén, anya ölébe ejtve a fejemet. Várakozón pillantott le rám, mire ismét sóhajtottam egy nagyot - Ő egy fiú...

- Harry kedvesem, tudod, hogy ez sosem volt probléma. - anya ujjai a hajamat kezdték simogatni.

- Nektek talán nem. Ahogy nekem sem. De neki... - nyöszörögtem, kezeimmel eltakarva az arcomat - Ő száz százalékig heteró. Én meg....olyan hülye vagyok!

- Dehogy vagy hülye, édesem! - pirított rám anya, kezeimet lefejtve az arcomról - A szívnek nem lehet parancsolni. - simított ki egy tincset a homlokomból, együttérző mosollyal.

- De akkor is....bárki lehetett volna...miért pont ő? - kérdezgettem kétségbeesve. Természetesen nem vártam választ, így meglepődtem, amikor Gemma felemelkedett és a kanapé mellé térdelve, a combomra fektette kezét.

- Louis az, ugye? - kérdezte óvatosan, mire egy pillanatra a szívverésem is kihagyott.

- Te meg honnan....? - ültem fel hirtelen, anyának nem kis meglepetést okozva. Gemma szomorú mosollyal nézett rám.

- Már az első nap óta vártam, hogy mikor ébredsz rá. - jegyezte meg halkan.

- De...dehát én... - dadogtam össze-vissza meglepettségemben - Te is tudtad? - néztem anyára kérdőn.

- Sejtettem. - bólintott lassan, a reakcióimat lesve.

- Én viszont meg voltam róla győződve. - szúrta közbe a nővérem, mire anya vetett rá egy figyelmeztető pillantást.

- Hát ezt nem hiszem el... - motyogtam magam elé és erőtlenül visszahanyatlottam anya ölébe.

- Ugyan, Harry! Az anyád vagyok! - simította meg az arcom csitítóan.

- Én meg a nővéred. Nálunk jobban senki sem ismer ezen a földön. Természetes, hogy észrevesszük az ilyesmit. Talán hamarabb, mint te magad. - fűzte hozzá Gemma tovább simogatva a combomat. Egyenletes, összhangot ritmusban cirógatták a bőrömet, ami pillanatok alatt elűzte a kezdeti idegességet és maradt helyette a jól megszokott, mély kétségbeesés.

- De ennyire egyértelmű lett volna? - emeltem meg a fejem egy pillanatra, hogy nővérem szemébe nézhessek.

- Számunkra az volt. - bólintott egyszerűen - Azt mondanám, eleve elrendeltetett. - gondolkozott el egy pillanatra.