Perfect For You [larry fanfic]

37

And if you like cameras flashing every time we go out

Louis

- Mindened megvan, kicsim? - lépett mellém anya és immár ketten bámultunk ki a hajnali sötétségbe burkolózó kertbe. Némán bólintottam. Valami nedves és ragadós esett odakint, a lelkembe pedig hirtelen belemart a bűntudat.

- Ne haragudj! - fordultam kétségbeesetten anya felé.

- Tessék? - nézett rám értetlenül.

- Én...sajnálom! - a kezemet tördelve mélyesztettem tekintetem az övébe, mire anya arca elkomorult. Szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam neki lehetőséget - Tudom, hogy ez nem a te hibád, a Marké sem, és én mégis úgy viselkedtem veletek, mintha az lenne. - a szavak megállíthatatlanul ömlöttek belőlem. Minden egyes másodperccel úgy éreztem, hogy egy kicsivel könnyebb a lelkem, mintha egy kicsivel kevesebb fájdalom telepedne a mellkasomra - Én szeretlek anya és annyira sajnálom! - borultam a nyakába a könnyeimmel küszködve.

- Ó, kicsikém! - anya szorosan körém fonta karjait és megnyugtatóan simogatta a hátamat - Semmi baj. Teljesen érthető a viselkedésed. Nincs miért bocsánatot kérned! - suttogta a fülembe - Nem kellett volna a nyakadba zúdítanunk ezt az egészet, hiszen amúgy is nehéz időszak ez a számodra. - jegyezte meg remegő hanggal. Kissé elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Ne mondd ezt. Ez.....nem baj, hogy elmondtátok. Örülök, hogy tudom. - mosolyodtam el szomorúan.

- Annyira sajnálom! - simogatta meg az arcomat bűnbánóan. Az ő arca is ragyogott a könnyektől. Tenyeremet a kézfejére simítva az arcomhoz szorítottam a kezét.

- Anya! - meglepetten tapasztaltam, hogy valaki hamarabb szólalt meg nálam. A hang vékony volt, meglehetősen álmosan csengett. Megpördültem a saját tengelyem körül, anya pedig kíváncsian hajolt ki a vállam mögül. Egy kicsit még mindig szipogott.

- Phoebe? Te meg miért vagy ébren, szépségem? - kérdeztem, lehajolva az ajtóban toporgó húgomhoz.

- El akartam köszönni. - ásította, miközben beljebb lépett, ám hirtelen megtorpant - Miért sírtok? - kérdezte, mire anyával tanácstalanul néztünk össze - Boo! Nem fogsz haza jönni? - riadt hangja hallatán azonnal visszafordultam felé.

- Dehogyisnem! Néhány nap és jövök, Phoebs! - próbáltam megnyugtatni, ám ajkai lefelé görbültek - Gyere ide! - guggoltam le, a kislány pedig kitárt karjaim közé szaladt. Kezeit a nyakam köré kulcsolta és úgy csimpaszkodott belém, mintha tényleg attól tartana, hogy bármelyik pillanatban felszívódhatok.

- Megígéred, hogy hazajössz? - kérdezte remegő hangon.

- Természetesen, Phoebe. Alig egy hét és már megint itthon leszek, rendben? - szorítottam magamhoz még erősebben.

- Kicsim, ideje indulnunk! - simította meg a fejemet anya, mire Phoebe elhúzódott.

- Ne szomorkodj, Phoebs! - simítottam meg az arcocskáját, majd egy puszit is nyomtam rá - Sipirc vissza az ágyba, rendben? Aludd ki magad! - emelkedtem fel óvatos mosollyal. A húgom kötelességtudóan bólogatott.

- Vigyázz magadra, Boo! - motyogta, majd szorosan átölelte a derekamat. Megsimogattam a fejecskéjét, mire elhúzódott és egy utolsó mosolyt követően visszaszaladt az emeletre.

- Gyere! Le fogod késni a vonatot. - karolta át a vállamat anya és az előszoba felé húzott.

- Nem is vonattal megyek. - közöltem vele.