Perfect For You [larry fanfic]

50

AUTHOR'S NOTE[/1]:
Ahogy ígértem, itt van a folytatása a résznek. Ehhez viszont nem fűznék hozzá semmit.
Jó olvasást!<3

Baby you're perfect

Harry

- Ó, igen, nagyon kíváncsi. - bólogatott Louis, tekintetét egyenesen az enyémbe fúrva. Így legalább tudtam hova nézzek, ahelyett, hogy állandóan az ajkait bűvölném. - Gyerünk Styles, világosíts fel! 

- Teljesen félre értetted ezt az egészet. - mondtam ki végül, itt-ott akadozva. Mit ne mondjak, jelentően sokat veszítettem abból a kezdeti önbizalomból.

- Micsodát? - kérdezte Louis sokkal lágyabban. Egyszerűen imádom, amiért ilyen könnyedén tudja követni a hangulatváltozásaimat és legjobb tudása szerint igazodik is hozzájuk.

- Ezt a dolgot...a dallal. - motyogtam magam elé, és zavaromban a fejemet is lehajtottam, de Louis annyira közel állt hozzám, hogy így is hallotta.

- Hogy érted ezt? - kérdezte picit összezavarodva. Hangjában nyoma se volt a korábbi, fellengzős stílusának, de még csak nem is volt számonkérő. Halkan beszélt, lágyan, mint akit valóban érdekel a válaszom.

- Ennek most tényleg, semmi köze nem volt Stanhez. Őszintén mondom. - jelentettem ki halkan, tekintetemmel az övét keresve, hogy lássa, igazak a szavaim.

- Oké, Hazz, javíts ki ha tévedek. - szólalt meg Louis egy fél perc gondolkodás után. A becenév, és az, hogy újra méltónak talált rá, egyszerre ébresztette fel a pillangókat a gyomromban és küldött végig egy kellemes hidegrázást a gerincem mentén. - Én egészen biztos vagyok benne, hogy Stan nevét mondtad a színpadon. - kelletlenül bólintottam, hiszen ebbben teljesen igaza volt. Csak nem éppen úgy, ahogyan ő gondolja. Louis szórakozottan elmosolyodott. - Akkor mondd, hogy lehet, hogy ennek semmi köze hozzá?

- Hát...

- Harry, a féltékenység nem szégyen. - bölcselkedett a fiú, de ezzel megint egy olyan irányba terelte a beszélgetést, amilyenbe nem kellett volna.

- Louis, könyörgöm, fogd már fel, hogy ezt nem féltékenységből csináltam! - kiáltottam fel, tökéletesen besokallva ettől az egésztől. Elhúzódtam és kicsit még el is fordultam a fiútól, aki meglepetten meredt rám. - Tudod, elég kínos, hogy amilyen szépen bánsz a szavakkal, képtelen vagy olvasni a sorok között.

- Te meg miről beszélsz? - kérdezett vissza csípőre vágott kezekkel.

- Tudod mit? Miért nem kérdezed meg az odakint visítozó lányok egyikét? Ők biztosan tudnának válaszolni erre. - túrtam a hajamba, egész testemben megfeszülve a tehetetlenségtől. Fogalmam sincs hogy állhatnék neki ennek, hisz annyira kínos ezt magyarázgatni. Miért nem érti?

- Hogy jönnek ők most ide? Tudtommal ez a mi ügyünk és nem az övék! - kérte ki magának a fiú.

- Hát, pedig most inkább érzem az övéknek, mint a miénknek. - sóhajtottam keserűen - Már sokkal régebb óta benne vannak ebebn, tudod? Már azelőtt tudtak valamit, amire neked azóta sem sikerült rájönnöd, hogy egyáltalán én hajlandó lettem volna szembe nézni vele.

- Mi van? - kérdezte a fiú, arcán az összezavarodottság legtisztábban leolvasható jeleivel - Harry, kedzem elveszíteni a fonalat. Nem tudom, hallod-e magad, de semmi értelme annak amit mondasz.

- Azért, mert nem figyelsz rám! - ripakodtam rá, karjaimat széttárva.

- Tudod, hogy ez nem igaz. - jelentette ki halkan. Sötét szemei, összehúzott szemöldöke mind arról árulkodtak, hogy sikerült erősen megbántanom ezzel a vádaskodással.