Lélek donor /PJM vs JJK/✔

33.

Jungkook kiborulása megrémisztett. Nem azért, mert félelmet keltett bennem, hanem mert ráébresztett arra, hogy rohadtul elveszíthetem őt a bennem dúló kettősség miatt. Rá kellett jönnöm, hogy a Jimin által felvázolt elmélet eléggé helytálló, így tulajdonképpen Jina lelkét kell elnyomnom ezzel visszakapva az irányítást az érzelmeim és testem felett. Jimin valóban vonzó és gondoskodó férfi, de neki nem én kellek, hanem az elvesztett felesége akit nagy valószínűséggel még mindig teljes szívből szeret. Olyannyira, hogy képes lett volna együtt lenni velem, annak ellenére, semmiféle érzelmi kötődése nincs irányomban.

- Gina, mondj már valamit! - hajolt lejjebb Kook, hogy a szemembe nézhessen.

- Igazad van. - töröltem le könnyes arcom. - Mindenben.

- Ezt hogy érted?

- Nem vettem észre azt, ami végig a szemem előtt volt. Nem láttam meg amit kellett volna és ez miatt majdnem elveszítettem azt, ami a legjobban számít. - néztem fel rá. - Téged.

- Gina...

- Figyelj én tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Az életem tele van problémákkal, gondokkal, de kinek nem? Elcsesztem, tudom de megígérem neked, hogy helyre hozom, csak adj egy kis időd. Minho kezd megbékélni más nőkkel, így remélem már nem kell sokat itt lennem. Utána vissza megyek és ha még szeretnéd, akkor dolgozhatunk azon a lakáson. Együtt. - erőltettem magamra egy mosolyt. Őszintén beszéltem, mert komolyan gondoltam, azonban Jungkook arca nem változott. Ugyanolyan csalódott és megbántott maradt, amitől még rosszabbul éreztem magam. Tönkre vágtam a bizalmát és ha ezek után is elküld a bánatba, akkor teljesen igaza van. - Te voltál és vagy az egyetlen biztos pont az életemben, mégsem vettem észre a Te küzdelmedet. Látnom kellett volna, én mégis csak a saját problémáimmal voltam elfoglalva, téged pedig eltaszítottalak magamtól. - újra megeredtek a könnyeim. Minho érzékelve hangom remegését, hozzám bújt. - Csakis veled kellett volna foglalkoznom és akkor most talán együtt is lehetnénk... mindhárman. - addig bírtam. Sírva öleltem magamhoz Minho aprócska testét, akinek fogalma sem lehetett róla mi bajom lehet. Testemet két kar fonta körbe és ölelt magához szorosan, közben arcát a nyakamba fúrva kezdett mély hangon nyugtatgatni, felerősítve sírásomat.

- Nyugodj meg Picim! Itt vagyok és nem megyek sehova. Nem lesz semmi baj, együtt megoldjuk. - Kook szavai enyhítették fájdalmamat, pedig neki sokkal inkább kellett volna a vigasztalás, mint nekem vagy bárkinek, akit ismerek.

- Annyira vak voltam és bolond. - szipogtam. - Meg tudsz nekem bocsájtani? - Jungkook karjai jobban öleltek magukhoz és apró puszikat hintett bőrömre, mely libabőrössé tett.

- Buta vagy Kicsim, de így szeretlek. - motyogta a nyakamba, melytől kuncognom kellett. Felegyenesedett, előbújva rejtekhelyérőp és tenyerei közé fogta arcom, hogy rá figyeljek. Ujjaival simogatott és törölgette könnyeimet egyszerre. Szemei ismét csillogtak, viszont nem tudtam nem észre venni a sötétebb karikákat, melyek arcát csúfították. - Ketten megoldjuk, oké? - némán bólintottam egy mosollyal, mely már őszinte volt. Jól esett az érintése, simogatása és a szavai melyek megnyugvást hoztak számomra. Tekintetét azonban elvette rólam és mögém nézett. Szemei elsötétedtek, izmai megfeszültek. - Már csak ez hiányzott. - morogta, ahogy kezeit elvette arcomról. Hátra fordulva vettem észre a felénk közeledő Jimint. Annak ellenére, hogy enyhén hunyorgott, nem látszott mérgesnek, tippem szerint fejfájással és másnapossággal küzdött.

- Mr. Park, kérem én... - kezdtem, de leintett. Nem foglalkozott sem velem, sem Jungkookal, csak megállt előttem és tenyerét Minho hátára tette.

- Kicsikém. - szólalt meg rekedtes, fáradt hangon. Minho apjára nézett, majd vissza bújt a nyakamba. - Életem, ne haragudj rám... - könyörgött a férfi. Szemét könnyek kezdték mardosni, közben másik kezét is a kicsire helyezte. - Annyira szeretlek... - remegett meg a hangja. Minho felnézett, apja felé fordult, majd pillanatokkal később felemelte kicsi karjait és felé nyújtózkodott. Jimin habozás nélkül vette át tőlem fiát és ölelte szorosan magához, elhalmozva őt kisebb-nagyobb puszikkal. - Annyira szeretlek, Édes Kicsikém! - nem érdekelték a könnyei vagy, hogy bárki látja őt sírni. Egyszerűen csak testéhez ölelte fiát, majd ránk sem nézve fordult meg és indult vissza a házba. Ennek így kellett lennie, akkor mégis miért esik rosszul?