Nem Jikook!
Park Jimin egy sikeres cég tulajdonosa, boldogan él feleségével, akivel első közös gyermeküket várják. Tehetséges, okos, dúsgazdag, szemtelenül fiatal és elképesztően jóképű. Minden tökéletes, mígnem eljön a születés pillanata, ahol az a...
Fogalmam sincs mi ütött belém. Valószínűleg az ösztöneim mozgattak mikor meghallottam a keservesen síró kisfiút és semmi mással nem foglalkozva rohantam hozzá. Minden porcikám reszketett amíg nem fogtam kezeim között a kicsit és a dalt is magamtól kezdtem énekelni. Az első dolog volt ami eszembe jutott. Hatásosnak bizonyult, mert Minho elcsendesedett aztán lassacskán el is aludt, apró ujjaival a ruhámba kapaszkodva.
- Honnan ismered ezt a dalt? - meredt rám Jimin.
- Ez egy gyerek mese dala. Sokszor hallottam, amíg... - akadtam meg. Nem akartam, hogy tudjanak róla, főleg nem Jimin. Talán elítélt volna. - Szóval mikor vigyáztam párszor az itteni gyerekekre. - mentettem meg a helyzetet, majd vissza adtam az alvó kicsit apja féltő karjai közé. Elvettem Jungkooktól a táskát, aki nem sokkal utánam ért ki és a kezembe adta a lakáskulcsokat is.
- Nagyon vigyázz magadra és azért hívjál is fel, oké? - fogta meg a kezem aztán egy ölelésbe vont. Karjai féltőn fonták körbe testemet, mintha minden létező rossztól meg akarna óvni. - Ha bármi baj van csak szólj és már ott is leszek.
- Rendben. Köszönöm Kook. - paskoltam meg a hátát jelezve számára, hogy engedjen el. Berakta a csomagtartóba a táskám, majd becsukta utánam az ajtót.
- Egyszer hívjon fel sírva és azt is megkeserülöd, hogy farokkal a lábaid közt születtél. - morogta Jungkook halkan Jiminnek viszont minden szavát hallottam. Elég komoly fenyegetés volt részéről és tisztában voltam vele, meg is teszi ha kell.
Kellemetlen szótlanság telepedett ránk az úton. Csupán Minho halk szuszogását lehetett hallani, aki apja mellkasán aludt, annak védelmező kezei közt. Többször apró puszit hintett a kicsi fejére és a hátát simogatta, mikor mocorogni kezdett. Láthatóan imádta a kisfiát, csak képtelen volt kettészakadni, hogy vele is legyen és a munkájával is tudjon foglalkozni. Sajnáltam, hogy ennek az ártatlan gyermeknek anya nélkül kell felnőnie, de reméltem, hogyha csupán egy kicsit, de segíthetek benne és betölthetem azt az űrt, amíg nem talál Jimin egy társat, akivel tovább neveli majd Minhot.
Ösztönösen a legjobbat akartam a kisfiúnak hiszen minden nőben meg van az anyai ösztön, még abban is akinek nincs gyermeke. Az már más kérdés, ki nyomja el magában és ki az aki igenis hagyja, hogy ez az érzés felülkerekedjen rajta.
- Ezzel a Jungkook gyerekkel mióta ismeritek egymást? - szólalt meg végül Jimin.
- Néhány éve találkoztunk először. Én eltévedtem ő meg haza kísért.
- Elég indulatosnak tűnt.
- Jungkook soha nem szerette, ha nem kapta meg amit akart.
- Hát pedig valamit határozottan nem kapott meg.
- Megpróbáltuk, de nem ment. Más elképzelésünk volt a jövőt illetően.
- Nem akadt ki?
- Dehogynem. De tudtam kezelni akkor is és most is. Mindezek ellenére ő az egyetlen akire számíthatok. Bármikor szólhatok neki, ha bajba kerülök és ezért hálás vagyok.
- Csak ez neki nem elég. - szögezte le. Bólintottam mert nem akartam folytatni ezt az amúgy is kényes témát. Nem szerettem ha valaki a magánéletemben vájkált, főleg nem egy idegen.
- Megérkeztünk. - jelentette ki Taehyung. Az autó egy magas, kovácsoltvas kapu előtt állt meg, ami kisvártatva kinyílt és begurultunk. Tae a robusztus méretekkel rendelkező ház előtt leparkolt, leállította a motort majd kipattant, hogy kinyissa főnökének az ajtót. Én is kiszálltam és Jimin mellé sétáltam kinek karjai közt ébredezni kezdett a kis Minho.
- Szia Hercegem! - simogatta a kisfiú fejecskéjét és puszit nyomott az arcára. - Itthon vagyunk végre, nézd csak! - fordult úgy, hogy a kicsi is lássa az épületet. Enyhén kómás kis pofijára mosoly húzódott, ami rögtön eltűntette az álmosság utolsó árulkodó jelét is. Tae közben kivette a táskámat és mellénk sétált. - Eszünk valami finomságosat, aztán kimegyünk játszani, oké bébim?
- Jimin! - hallottam meg egy magas női hangot a ház felõl.
- Ezt nem hiszem el. - sóhajtotta Taehyung.
- Szólhattál volna, hogy nem érsz haza időben! Húsz perce várok már rád! - sipákolta a szőke hajú lány akin több smink volt, mint rajtam húsz év alatt. - Ez meg mégis ki? - mért végig.
- Dolgom volt. Ő Gina és ő lesz Minho nevelőnője ha tetszik, ha nem. - lépett el mellette.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
