Nem Jikook!
Park Jimin egy sikeres cég tulajdonosa, boldogan él feleségével, akivel első közös gyermeküket várják. Tehetséges, okos, dúsgazdag, szemtelenül fiatal és elképesztően jóképű. Minden tökéletes, mígnem eljön a születés pillanata, ahol az a...
Unottan ültem le a nappaliban lévő kanapéra. Szabadnapot kértem, mert tudtam magamról, hogy képtelen leszek a munkámra figyelni. Gondolataim minduntalan egy dologra terelődtek vissza és nem engedett elszakadni tőle. Egy éve, hogy Gina meghalt. Másnak talán rengeteg idő, én mégis úgy éreztem, évek kellenek ahhoz, hogy a bennem tátongó űr megszűnjön.
Az ablakon kifelé néztem az égen vonuló felhőket, elképzelve ahogy Gina fentről rám mosolyog. Hiányzott. Nem gondoltam volna, hogy lesz valaha bárki akit annyira fogok szeretni mint őt, viszont azt tudtam, hogy nem lesz senki akit nála jobban tudnék szeretni. Nagyot kortyoltam az üvegből és hagytam, hogy az alkohol égesse a torkomat. Nem akartam lerészegedni, mert mióta leszoktam a szerekről az alkoholt is kerültem. Mégis szükségem volt rá, hogy képes legyek elviselni Gina hiányát. Hiszen ott lehetett volna mellettem, szorosan hozzám bújva, miután együtt megfőztünk és ettünk. Azonban mind csupán a képzeletem szüleménye maradt. Legszívesebben a falnak hajítottam volna a kezemben szorongatott üveget ezzel is levezetve a bennem felgyülemlett feszültséget. Helyette inkább a konyhába sétáltam és a csapba öntöttem a maradékot. Felvettem a cipőmet és a kabátom, majd miután bezártam az ajtót gyalog indultam el, egy konkrét cél felé.
Egy óra lehetett, mikor a jól ismert park egyik padjára ültem le. Néztem az embereket, ahogy sétálgatnak a párjukkal, gyermekeikkel és irigyeltem őket. Féltékeny voltam mindenkire, aki mellett ott volt valaki, de tudtam nem okolhatok senkit a boldogságáért. Mellettem is lehetne valaki, de én nem akartam. Én egy valakit szerettem volna magam mellett tudni, de ő már nem volt többé.
- Megtaláltalak... - szakított ki egy hang magányos elmélkedésemből. Felnéztem megzavarómra és homlok ráncolva mértem fel valóját. Egy fiatal lány állt előttem, olyan arcot vágva, mint aki nem hiszi el, hogy ott vagyok. Nem ázsiai volt, zöld szemekkel, hosszú, ezüstös hajjal, mely hullámosan omlott le vállairól. Arca kipirult és kicsit kapkodta is a levegőt.
- Parancsolsz? - szólaltam meg miután körbe pillantottam, hátha nem hozzám beszél.
- Tudtam, hogy itt talállak majd meg. - felelte, kissé törve a nyelvet.
- Bocs, ismerlek?
- Nem, ne haragudj. A nevem Eve Ried és tudom, hogy furcsán fog hangzani, de már nagyon régóta kereslek. El sem tudod képzelni mennyit kutattam utánad.
- Oké, ez kezd fura lenni. - álltam fel a padról. - Figyelj Eve. Ha most azzal jössz, hogy van egy gyereked tőlem, akkor hiába próbálkozol. Pénzem sincs és nem is rémlik, hogy veled...
- Mi? Nem, dehogy! - vágott a szavamba mentegetőzve. - Néhány hónapja vannak álmaim, amikben téged látlak. Hallottam a hangod, láttalak nevetni, sírni és... megcsókoltál.
- Jó álom lehetett, de fogalmam sincs miért velem. Mindegy, amúgy sem érek rá. - fordultam el, mert egyáltalán nem voltam kíváncsi rá.
- Kérlek, várj! - szaladt elém, ezzel megállítva. - Én... én tudom, hogy neked most nagyon nehéz. Tudom, hogy elvesztettél valamit és ez miatt nagyon magad alatt vagy.
- Nem tudsz te rólam semmit! - szűrtem a fogaim közt és toltam el az utamból. Egyetlen pillanatra torpantam meg ahogy hozzáértem, mert olyan bizsergés futott végig rajtam, amit korábban csupán egyszer éreztem, de utána sétáltam tovább.
- Jungkook, kérlek hallgass végig. - könyörgött tovább.
- Honnan a fenéből tudod a nevem? - fordultam felé bosszúsan.
- Nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy álmodtam rólad. Miattad tanultam meg a nyelvet, jöttem ide, hogy megtaláljalak és értelmet kapjon minden.
- Abban, amit összehordasz semmi értelem nincs.
- Az autóbalesetem óta semminek nincs értelme, épp ezért akarom összetenni a darabokat.
- Engem hagyj ki a kirakós játékodból. - indultam el ismét.
- Kérlek, Kookie. - lábaim mintha földbe gyökereztek volna. Szívem hevesen kezdett verni, lüktetését a fülemben éreztem és megszédültem a becenév hallatán, melyet kizárólag Gina használt.
- Mikor volt a baleseted és hol? - néztem rá gyanakvón.
- Ma... ma van egy éve és itt történt az autópályán. - hitetlen, szomorú mosoly húzódott ajkaimra.
- Szóval vissza jöttél... - suttogtam magam elé.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
