Lélek donor /PJM vs JJK/✔

40.

Féltettem Minho testi épségét, ezért mindent megtettem amit Yuura mondott. Még akkor sem próbáltam meg szabadulni tőle mikor a rendőrök felszólították, hogy dobja el a fegyvert, ő viszont válaszként lőni kezdett rájuk. Egy autóhoz siettünk ami az épület előtt állt, Seo pedig elővette zsebéből a kulcsot így már azt is tudtam, hogy a jármű az övé. Hátra kellett ülnöm, de nem is bántam mert így legalább némi távolság volt köztem és a két őrült nőszemély közt. Gondoltam majd kiugrok a megfelelő pillanatban, viszont Yuura lezárta az autót, amint beült a kormány mögé és megfeszített tempóban indult el, hogy elhagyja a birtokot. A két lány folyamatosan veszekedett egymással. Míg Seo a húgát okolta Jimin sérülésért és azért ahogy alakultak a dolgok, addig Yuura azzal védekezett, hogy mindent érte tett. Képtelen voltam velük foglalkozni, mert Minho aggasztóan remegett a karjaim közt. Hátát simogattam és beszéltem neki, közben néha Yuura és Seo is hátrafordult, gondolom ellenőriztek. Alig egy perc múlva oldalra húztam a kezem amiben addig is a telefonomat tartottam. A rendőröket ugyan nem én értesítettem viszont mindenképp fel akartam hívni Kookot. Tudnia kell, hogy sajnálok mindent amit tettem és mert nem voltam képes dönteni így lehet soha nem is lesz rá alkalmam. Vigyázva, hogy ne vegyék észre, tárcsáztam Jk számát a képernyő pedig nem sokára jelezte is, hogy vonalban vagyok. Seo és húga azon kezdtek veszekedni, hogy melyik úton menjenek mikor felzendült mögöttünk a rendőrségi sziréna. A fiatalabbik kapkodva tekerte el a kormányt és hajtott az autópálya felé valószínűleg abban reménykedve, hogy ott lehagyhatja őket. Közben tompán hallottam ahogy Jungkook nevemen szólongat a telefonban. Annyira szerettem volna hallani a hangját azzal sem foglalkoztam, ha bajom esik ezért. Fülemhez emeltem a készüléket, közben szorosabban öleltem magamhoz Minhot.

- Kook. - hangom remegett. Féltem, rettenetesen féltem, hogy nem láthatom őt többet.

'Gina?! Mi ez az egész? Mi történt?'

- Kookie, annyira sajnálok mindent. - sírtam el magam. Addig a pontig bírtam, akkor előtört belőlem minden elfojtott érzelem.

'Kicsim, megrémisztesz... mi a fene folyik ott?'

- Sajnálom, hogy nem adtam lehetőséget neked. Annyira bolond voltam... veled kellett volna lennem és nem a múltban megragadnom. Sajnálom, hogy nem te voltál a gyermekem apja és be kellett volna látnom, te vagy a tökéletes társ számomra.

'Kicsim mi történik és hol vagy?'

- Egy autóban és a pályán száguldunk valahova. Elraboltak Minhoval együtt és fogalmam sincs mi lesz velünk... tudom, nem így kellett volna kimondanom, más körülmények között... de nem tudom lesz-e még alkalmam elmondani... szeretlek Jungkook. - potyogtak tovább könnyeim.

'Én is szeretlek Életem! Nem érdekel mi történt, mert annyi mindenen mentünk keresztül együtt és ez ezután is így lesz, csak mond meg merre mentek és utánatok megyek!'

- Nem hagyhatom, hogy neked is bajod essen, azt már nem tudnám elviselni.

- Hé! Te mégis kivel beszélsz? - csattant fel Yuura és kezdett hátra nyúlkálni.

- Ha bármi történik velem, ígérd meg, hogy boldog leszel! - hadartam még el gyorsan, de a válaszát már nem hallottam. Seo is megfordult, próbálta elvenni a telefont, de nem hagytam nekik.

- Add ide a telefont, te ribanc! - üvöltötte Yuura, körmeivel a nadrágomba kapaszkodva.

Néhány pillanat volt csupán, mégis elég ahhoz, hogy a baj megtörténjen. Ahogy Yuura hátrafordult a kormányt is oldalra tekerte, ezzel az autó kitért a sávból és a mellette lévőben haladó megrakott jármű felé száguldott. Sírásom felerősödött, amint realizáltam mi vár ránk.

- Szeretlek Kook és sajnálom! - kiáltottam el magam, ahogy elengedtem a telefont és fordultam úgy, hogy Minho teljes takarásban legyen a testem által. Még éreztem, hogy valaki megragadja a hajam ezzel hátrafeszítve a fejem. Ezt egy hangos csattanás követett, majd elviselhetetlen fájdalmat éreztem a mellkasom jobb felén. Hirtelen sötét lett és megszűnt a külvilág körülöttem. Azt hittem meghaltam, de meghallottam Minho sírását ami észhez térített. Szemeimet kinyitva láttam meg a mellkasomban lévő fájdalom okozóját, ami egy vascső volt, keresztül szúrva engem, kiállva testemből. Minho keservesen sírt, talán eltört valamije az ütközés során, de legalább életben volt. Csak az ő épsége számított, a folyamatosan gyengülő mivoltom nem érdekelt.

- Semmi baj Manócska! Anya nagyon szeret és mindig vigyázni fogok rád! - leheltem utoljára.

Ezek után nem biztos, hogy fogtok szeretni engem....