Lélek donor /PJM vs JJK/✔

Előszó

Nagyot sóhajtva fordultam az oldalamra, ahova aztán bele hasított a fájdalom. Lassan tíz hónapja, hogy történt a baleset, mégis néha még mindig nagy fájdalmaim voltak. A kezelő orvosom minden hónapban írt fel erős fájdalom csillapítót, de volt, hogy azok pár nap alatt elfogytak. Eszem ágában sem volt tablettákon élni, mégis előfordult, hogy szinte függtem tőlük. Amióta felébredtem a műtétem után folyamatos hiányérzetem volt, mintha a lelkem egy darabját elhagytam volna.

Persze a gondjaim nem oldódtak meg maguktól eddig sem, ezért kirugdaltam magam az ágyból. Nem szerettem nagy bevásárlást csinálni, de csak aznap volt időm rá, így kelletlenül indítottam a napom egy pohár teával. Inkább maradtam volna a lakásom és az ágyam rejtekében, mégis úgy éreztem, hogy ki kell mozdulnom, mintha egy belső hang mondta volna. A novemberi időjáráshoz öltöztem és miután a kabátom is felvettem, zártam az ajtót. A buszom is pont elértem, így kicsivel több, mint húsz perc zötykölődés után már ott voltam a bevásárló központban.

A sorok között sétálgattam, mikor felfigyeltem egy kocsiban ülő babára. Tündéri arcocskája, barna szemei és kissé kócos, fekete hajacskája rögtön elvarázsolt. Kezében egy plüss kutyust szorongatott, néha szájába véve a játék fülét. Imádtam a gyerekeket még azok után is, ami történt velem. A kocsi mellett egy magas férfi állt és épp a polcról vett le valamit. A kicsi kezéből kiesett a plüss, így rögtön odasiettem, felvettem és leporoltam, hogy vissza adjam a kis ujjai közé.

- Vigyáznod kell ám rá. Nehogy elhagyd, aztán majd sírni fogsz utána. - mosolyogtam a kicsire, aki először meredten nézett engem, majd pici száját egy hatalmas mosolyra húzta ezzel megmutatva az egyetlen fogacskáját.

Vigyorom szélesebb lett látva boldog kis arcát, amitől hangosan nevetett.

- Na jó, ez új. - szólalt meg mellettem a magas férfi, talán a kicsi apukája.

- Elnézést, ha zavartam, de leesett a játéka. - szabadkoztam rögtön.

- Oh nem, semmi gond nincs. - rázta meg kissé a fejét. - Csak Minho nem szereti az idegeneket.

- Hát az apukája közelében tuti biztonságban érzi magát, igaz te kis vasgyúró? - simiztem meg a kisfiú haját, mely selymesebb volt bárminél. Már húztam volna el a kezem, mert sok szülõ nem szereti, ha a gyerekéhez érnek, mikor a kicsi mindkét tenyerével elkapott.

- Nem az én fiam. - mentegetőzött a srác. - A legjobb barátom fia és most telefonálnom kell. Megtenné, hogy addig figyel rá? Nagyon gyors leszek.

- Persze. - bólogattam a földre téve a kosaramat, így teljes figyelmem a kicsire összpontosult.

- Hyung, merre vagy? - hallottam meg a srác hangját. - Mi a konzerveknél. Mindent hagyj ott és gyere ide. Siess! - fejezte be a beszélgetést. Közben a kisfiú kezdett elszontyolodni, aztán hirtelen sírni kezdett. - Ne csináld Minho, kérlek! Apa mindjárt ideér. - próbálta vigasztalni.

- Szabad? - kérdeztem hirtelen, mire bólintott. A kicsiért nyúltam, aki apró kezeit felém tartva, könnyes szemekkel kérte, hogy vegyem a karjaimba. Kis ujjaival erősen kapaszkodott a ruhámba és nagyokat sóhajtozva feküdt a mellkasomra, pillanatok alatt megnyugodott. Hátát simogattam és ringattam, mikor szemből befordult a sorba a legtökéletesebb férfi, akit valaha láttam. Ugyan a ruhái nem engedték láttatni, de sejtettem, hogy bizony a testfelépítése nem mindennapi. Szőke haja enyhén mozgott, ahogy felénk igyekezett, gyönyörű arcán aggodalom, szemeiben féltés csillogott, amit döbbenet váltott fel, ahogy közeledett.

- Taehyung, mégis mi a fene történt? - kérdezte simogató hangján, míg tekintetét egy pillanatra sem vette le a szuszogó kisfiúról.

- Semmi baj nem volt, csak leejtette a plüsst és a kedves... hölgy felvette és vissza adta neki. De hyung. Minho mosolygott és nevetett is, aztán sírni kezdett, felkéredzkedett és most nézd meg, mindjárt elalszik. - hadarta a magasabb.

- Ön esetleg gyerekkel foglalkozik? - fordult felém a két lábon járó csoda teljes testével.

- Nem, dehogy. Én csak szeretem a gyerekeket és tudok velük bánni.

- Azt látom. - biccentett elismerõen. - Azért kérdeztem, mert a fiam egy kicsit... nehezen kezelhető.

- Ahogy én látom egy igazi kis tündér. - lestem rá a kicsire, kinek szemei már lecsukva pihentek.

- Nem szeretnék tolakodni, de meg kell kérdeznem, hogy ön mivel foglalkozik?

- Oh, én egy pékségben dolgozok.

- Mégis mennyit? - szólt közbe a magasabb srác.

- Tíz, tizenkét órákat. Attól függ milyen a forgalom.

- Ahhoz mit szólna, ha ajánlanék egy könnyebb munkát? - lépett közelebb a szõke.

- Milyen munkát?

- A fiamnak kell egy nevelőnő, de idáig senkit nem tűrt meg maga mellett, viszont látva ezt az összhangot, azt gondolom jobb jelöltet nem is találnék a fiam mellé.

- Oh, én nem hiszem, hogy...

- A nevem Park Jimin és szeretném, ha elvállalná az állást. - nézett mélyen a szemeimbe, szinte lelkemig hatolva. - Van, amivel meg tudnám győzni?

- Én nem tudom...

- Ha kell háromszor annyit fizetek és a lakhatását is elintézem. Mit szól? - nyújtotta felém a kezét. Hirtelen ezernyi gondolat száguldott végig a fejemben, végül csak remélni tudtam, hogy jó döntést hozok, amit késõbb nem bánok meg.

- Gina Rain. - ráztam meg a jobbját és mintha kicsit sokkoltam is volna. - Remélem nem okozok csalódást. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy a kicsi jól érezze magát.

- Bízom a szavaiban. - nyögte ki nehezen, mintha valami baja lett volna. Abban az egyben biztos voltam, hogy érdekes napok várnak majd rám...