Lélek donor /PJM vs JJK/✔

13.

Az új lányról hamar kiderült, hogy a neve Min Yuura és egy pár éve már ott dolgozik a háznál. Kiderült, hogy egy igazán kedves lány,csak nem szerette volna, ha ráhajtok Jiminre, mert neki ott van Seo, akivel egyébként régóta barátnők. Miután megnyugtattam, hogy semmilyen szándékomban nem áll Jimint elcsábítani még egy teát is készített nekem, melyet örömmel ittam meg. Jól esett és nagyon finom is volt.

- Ez a tea nagyon jó. - dicsértem meg.

- Köszönöm. Ez még a nagymamám receptje, ha szeretnéd megmutatom hogyan kell jól megcsinálni.

- Azt megköszönném. - mosolyogtam a lányra, aki segített a Choi asszonynak a reggeli elkészítésében, különös gondot fordítva arra, hogy tápláló legyen a kicsi miatt aki egyre több szilárd ételt evett, nem is akármilyen mennyiségben. Azonban elnézve Yuura tevékenykedését, elfogott egy érzés. Megráztam a fejem, nem akartam ilyenekkel foglalkozni, mert így is volt elég furcsaság már, amióta találkoztam Jiminnel. Inkább lefoglaltam Minhot, aki a hajamat piszkálta.

Nem sokkal később Choi asszony, Yuura és Minah megterítettek és együtt kezdtünk reggelizni. Minhot az etető székébe ültettem magam mellé és vele együtt kezdtem enni.

- Egyél csak, addig figyelek Minhora. - ajánlotta fel Choi asszony. Viszont, mikor Minho mellé lépett, a kisfiú keservesen sírni kezdett.

- Na, semmi baj Manó. - fordultam a kicsi felé, közben kezemmel megfogtam a nő karját és magam mögé húztam. - Hát micsoda dolog ez? - kérdeztem megsimogatva a kicsi orrát. - Egy úriember nem sír, ha egy nő a közelébe kerül. - beszéltem folyamatosan hozzá és láthatóan változott meg a kedve. - Apa is megmondta, te már egy férfi vagy és a férfiak megvédik a lányokat, vigyáznak rájuk, de nem sírnak mellettük. - töröltem meg arcát. Addigra már nem sírt, de enni sem akart. - Akkor ezt én most megeszem és neked nem adok belőle. - tettem számba egy falatot és látványosan kezdtem rágni meg hümmögni mellé. Minho nevetni kezdett rajtam, amit Yuura ledöbbenve figyelt, aztán a kisfiú nyújtózkodott az étel után. - Hát mondtam én, hogy kapsz? - néztem rá hirtelen, amin hangosan kacagott. - Most meg még ki is nevetsz?! - játszottam tovább. Minhonak jó étvágya volt, sok mindent megevett, nem nagyon válogatott. Amíg a kicsi falatozott, én is ettem. Yuura döbbenten ült az asztalnál és figyelte az eseményeket, közben Choi asszony oldalba bökte egy 'Én megmondtam' rövid hozzá fűzéssel.

- Menj csak, majd mi elpakolunk. - állt fel Minah.

- Köszönjük a reggelit, nagyon finom volt. - vettem ki Minhot a székéből. Choi asszony elhessegetett minket a konyhából, így úgy döntöttem felöltözünk a kisfiúval és kiviszem az udvarra.

Persze azzal nem számoltam, hogy az udvar akkora, mint egy park a városban így hamar eldöntöttem, nem megyünk túl messzire. Még csak az kéne, hogy elvesszünk ezen a hatalmas területen, aztán rémülten keressenek minket. Az idő már kellemes volt, ezért a kisfiút lábaira állítottam és kezeit fogva sétáltam vele arra, amerre szeretett volna menni. Ő viszont csak pakolgatta lábacskáit és minden olyan dologhoz közel akart kerülni, ami új volt számára.

A ház oldalánál járhattunk mikor valami szemet szúrt. A falon egy emléktábla díszelgett, rajta egy név melyet kacskaringós minták vettek körbe és egy rövid mondat: 'Park Jinah, szerető feleség és anya. Vigyázz ránk és tudd: hiányzol!' Nem tudom mi ütött belém, de szívem szúrni kezdett és feszítően fájt a mellkasom. Úgy éreztem szétrobban a fejem, mégis tudnom kellett valamit. Karjaimba vettem a kisfiút, aki szinte megbabonázva nézte a táblát, de mikor elég messze voltunk újra a hajam kezdte piszkálni. A házba lépve levettem a felesleges ruhákat Minhoról és lekaptam a kabátomat, majd a cipőmet. Rögtön a konyhába indultam, ahol már csak Minah tartózkodott, de reméltem, hogy tud válaszokkal szolgálni.

- Minah, kérdezhetek valamit?

- Persze. - vágta rá és teljes figyelmét nekem szentelte.

- Mikor született Minho?

- Március kilenc. Miért? - válasza lesokkolt. Akkor volt a balesetem, aznap született meg Minho, Jimin elvesztette a feleségét és azon a borzalmas napon hoztak egy döntést az orvosok, mely miatt a pokolba kívántam mindet, miután felébredtem az altatásból.

- Csak... csak érdekelt. - feleltem, majd megköszönve válaszát vonultam inkább a gyerekszobába.